Erdő Péter bíboros pünkösdhétfői katekézise az Eucharisztiáról

2018.05.22

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye pünkösdhétfőn, május 21-én tartotta meg a máriaremetei kegytemplom kertjében hagyományos majálisát. Az ünnepen Erdő Péter bíboros, prímás tartott katekézist, melyet most teljes terjedelmében olvashatnak:

"Készülünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Ezért hordozzuk körbe Magyarországon és a környező országokban a missziós keresztet. Ez az a kereszt, amelyet 2007-ben a budapesti Városmisszió alkalmából Ozsvári Csaba ötvösművész készített, és amelybe már akkor magyar szentek ereklyéit foglaltuk.

1. De hogyan kapcsolódik egymáshoz az Eucharisztia és a kereszt? Összetartoznak, mert Krisztus az Utolsó Vacsorán a saját kereszten feláldozott Testét és Vérét adta az apostoloknak. Azt mondta: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára" (Mt 26,26-28). Jézus csak nagypénteken, tehát az Utolsó Vacsora után hal meg a kereszten, és mégis már ekkor a saját föláldozott Testét és Vérét adja tanítványainak. Ő maga az, aki ebben a titkos vacsorában átlépi az idő kereteit, jelenvalóvá teszi a jövőt, és megparancsolja az apostoloknak, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére. A kezdet kezdetétől fogva pedig emlékeztek a tanítványok erre a vacsorára és saját közösségeikben titokzatosan ünnepelték. Az Apostolok Cselekedeteiben a jeruzsálemi közösségről azt olvassuk, hogy a többiekkel együtt imádkoztak a Templomban, de a kenyértörést házanként végezték (vö. ApCsel 2, 42.46). Ez már akkor Krisztus követőinek legbensőbb, legsajátabb ünneplése volt. Miért kellett az Eucharisztiára összejönniük? Azért, mert a közösséget pontosan ez az emlékezet fogta össze, amit Jézus ránk hagyott. Emlékezni kellett a tanítására, emlékezni kellett az életére, de főleg kereszthalálára és feltámadására. Ahogyan a Zsoltárokban és másutt is az Ószövetségben ritmikus és költői formában elbeszélik és előadják a szent szerzők az Egyiptomból való szabadulás történetét, azt a történetet, amely megmutatja, hogy Isten hogyan kísérte és hogyan szabadította meg a választott népet, úgy Krisztus tanítványai az eucharisztikus lakomán, a "kenyértöréskor", újra és újra felelevenítik Krisztus megváltó áldozatát. Ez már nem egy elnyomó hatalom földi szolgaságából, hanem a bűn rabságából szabadítja meg az embert. Ha a népet nem a közös törvények követése, hanem a közös emlékezés forrasztja igazán egységes egésszé és őrzi meg a történelemben, akkor Isten megújult népét, az Egyház közösségét az eucharisztikus áldozat és lakoma nagy emlékezése élteti. Ezért mondjuk joggal újra és újra, a II. Vatikáni Zsinat óta pedig különös előszeretettel, hogy az Egyház végzi az Eucharisztiát, de az Eucharisztia alkotja az Egyházat. Az Eucharisztia pedig, a szentmise szent emlékezet és valódi áldozat. Mert nemcsak képzeletünkben idézi fel Krisztus áldozatát, hanem újra és újra jelenvalóvá is teszi azt a maga felfoghatatlan, titokzatos kegyelmi erejével.

2. De az Eucharisztia nem pusztán a keresztre és a feltámadásra emlékeztet. A szentmise valódi lakoma is. Azért van ez így, mert maga Jézus azt akarta, hogy Testét és Vérét a kenyér és bor színe alatt valóban egyék és igyák az ő tanítványai. Táplálékunk akart lenni, az anyagvilág rejtett útjain minket magunkat testi-lelki egészként át akart járni, hogy mi is teljesen azonosulhassunk vele. Ezért a szentáldozás bennünk is jelenvaló erővé teszi Krisztus megváltó áldozatát. Hatása pedig a bűnök bocsánata, ahogyan ő maga mondta. Az Istennel való legbensőségesebb találkozáshoz, ami az örök élet reménysége bennünk - Szent Pál szavaival: "Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye" (Kol 1,27) - meg kell tisztulnunk. Meg kell nemesednünk. Mert hogyan találkozhatunk az emésztő tűzzel, hogy meg ne égnénk, az örök izzással, hogy meg ne semmisülnénk? Mózes leoldja saruját az égő csipkebokor előtt, mert átérzi Isten megrendítő tökéletességét és a saját emberi gyengeségét.

Az Eucharisztia tehát olyan áldozati lakoma, amely minket arra szólít, hogy térjünk meg, hogy bánjuk meg bűneinket, hogy tisztuljunk meg és úgy járuljunk az Úr asztalához. Ezért mondja Szent Pál apostol, hogy vizsgálja meg magát mindenki, és csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki méltatlanul eszik és iszik... az a saját ítéletét eszi és issza (vö. 1Kor 11,28).

Ezért volt az Eucharisztia a kezdet kezdetétől Krisztus követőinek lakomája. A tanítványoké, akiknek ő maga megmosta a lábát. Majd később a többieké, akik a keresztségben a víz és a Szentlélek által tisztultak meg bűneiktől. Ma is a felnőttek keresztelésekor rögtön kiszolgáltatjuk a bérmálás szentségét és az Oltáriszentséget is az új keresztényeknek. Aki pedig később követett el súlyos bűnöket, annak a bűnbánat szentsége biztos lehetőséget kínál a megtisztulásra. A bocsánatos bűnöktől való megszabadulás pedig már a szentmise elején a bánatima komoly elmondásával, az evangélium figyelmes hallgatásával és megszívlelésével, és magával a szentáldozással is lehetséges.

Ezért emeljük fel bizalommal a tekintetünket, mert az Oltáriszentség nem a tökéletesek kiváltsága, hiszen mint Szent Jeromos mondja, ki van közülünk bűn nélkül való, de nem is vehetjük méltatlanul magunkhoz, hanem az Egyház szolgálata által, az apostoloknak és utódaiknak adott bűnbocsátó hatalom révén, őszinte bánat és erős fogadás alapján feloldozást kaphatunk súlyos bűneinktől is. Így részesülhetünk a titkos lakomában, ahová a keleti Egyház ezzel a felkiáltással hívja a hívőket: "Szentség a szenteknek!"

3. Krisztus különleges és felfoghatatlan jelenlétének, amely az Eucharisztiában valósul meg, valóban kijár az imádás. Magában a szentmisében is, a szentáldozás során is, de akkor is, amikor a Szent Színeket, különösen a Szent Testet tartósan megőrizzük a szentmise után. Az Egyházban a legrégibb időktől fogva szokás volt elvinni az Eucharisztiát a betegeknek. 150 körül Szent Jusztinosz vértanú részletesen ír erről. Azt is megemlíti, hogy különleges óvatossággal kell kezelnünk a Szent Testet és Vért, nehogy egy cseppje is a földre hulljon.

4. Az Eucharisztia egész tiszteletének alapja és központja tehát a Krisztussal való találkozás. Nem vagyunk a Názáreti Jézus kortársai. Nem járhattunk vele a Szentföld poros útjain, nem hallgathattuk tanító szavát, amely egyszerre volt csábítóan vonzó és szokatlanul erőteljes. Meg is jegyezték róla a kortársak, hogy "úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók" (Mk 1,22). Nekünk azonban, késői korok gyermekeinek a Jézussal való találkozásra három utunk van, mint annak idején az emmauszi tanítványoknak. Összetalálkoztak Jézussal az úton, de nem ismerték fel őt. Hanem aztán fellángolt a szívük, amikor megmagyarázta nekik az Írások értelmét, amikor bemutatta, hogy az ószövetségi jövendölések róla szólnak. Azután felismerték őt a kenyértörésben. Ez az élmény arra késztette őket, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe a tanítványok közösségéhez, akik szintén megerősítették a feltámadás örömhírét. Mi is találkozhatunk Krisztussal a Szentírás üzenetében, az Eucharisztiában és az Egyház közösségében. Ha pedig már egyszer hozzá tartozunk, akkor felismerjük őt a szegényekben, a rászorulókban, a foglyokban, a betegekben, szóval embertársainkban is. Ettől kezdve pedig segítő szeretetünk a saját hitünknek lesz újra és újra forrása és megerősítője.

Ezzel kezdődik tanúságtételünk a világ előtt. Először is olyanná válik keresztény közösségünk, mint az apostoli időkben. Róluk azt olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben, hogy "állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban" (ApCsel 2,42). Tehát fontos a tanítás, az a tanítás, amely az apostolok közvetítésével, az Egyház által jutott el hozzánk mind a mai napig. Fontos a közösség, fontos az imádság és a kenyértörés, vagyis az Eucharisztia, amely az Egyház közösségének kezdettől fogva a középpontja volt.

5. Mindehhez azonban megtérésre van szükségünk. Ezért jár városról városra a missziós kereszt, hogy felhívja a figyelmünket Krisztus áldozatára és feltámadására. Hogy emlékeztessen arra, kivel is kötjük össze az életünket, ha igazán és örökre boldogok akarunk lenni. A kereszt nemcsak a szenvedés jele, hanem a feltámadásé is. "Vexilla regis prodeunt"- "Királyi zászló jár elől". A keresztet mi győzelmi jelvénynek tekintjük. Isteni védelemnek, a feltámadás ígéretének, emléknek és emlékeztetőnek. És a mi missziós keresztünkben ott rejlenek Magyarország és a környék vértanúinak és többi szentjeinek ereklyéi. Az ő maradványaik felidézik életük, szenvedésük, tanúságtételük példáját. A missziós kereszt útját kiállítás kíséri, amely az egyes szenteket, különleges karizmájukat és üzenetüket közel hozza a mai emberhez. Fogadjuk mindenütt imádsággal ezt a keresztet. Kísérjük elmélkedéssel, szentségimádással és ha lehet, a segítő szeretet cselekedeteivel a missziós kereszt útját. Járjuk végig figyelemmel a szentekről szóló kiállítás képeit. Kérjük az ő közbenjáró segítségüket is, hogy példájukat mi is követni tudjuk.

Krisztus mindenkit életszentségre hív. Nem csupán valami kisebb-nagyobb jó próbálkozásra. Nem csupán bátortalan megtérési kísérletekre, amelyek sikerében talán magunk sem bízunk. Hanem a tökéletességre hív minket, mint a szenteket, és felajánlja hozzá végtelen isteni kegyelmének forrását, a saját lándzsával átvert szívét, amelyből vér és víz folyt ki, amelynek szeretetéből a keresztség és az Oltáriszentség kiapadhatatlan forrása fakad. Ebben teljesedik be a Zsoltár titokzatos ígérete a fénylő, az örök Jeruzsálemről: "Minden forrásom belőled fakad" (Zsolt 87, 7). Ahogy a Jelenések Könyvében olvassuk: "Megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt" (Jel 22,1). Ennek a városnak a tizenkét kapujára pedig a tizenkét törzs neve van felírva, falának tizenkét alapköve pedig a Bárány tizenkét apostola (vö. Jel 21,12-14). Ebbe a városba kap meghívást minden nemzet. Ez az örömhírünk tartalma. Ez a missziónk üzenete. Nincs olyan keresztény, aki ne kapna hivatást, hogy ezt az örömhírt továbbadja minden embernek.

Mert a világnak Krisztus kell. A világnak kellünk mi is, mert Krisztushoz tartozunk.

Amen."


Fotó: Thaler Tamás, Somogyi András