A Húsvéti Bárány

Nagyszerdán az Egyház már egészen közel áll a szenvedés történetének részletes elbeszéléséhez. Ezért az ószövetségi olvasmányban Izajás próféta könyvének 50. fejezete olyan részletét közli, amely szerint a szenvedő szolga, a Messiás az Igével támasza lesz a megfáradtaknak. Jézus szavai jutnak eszünkbe: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok”.

Másrészt azonban Ő az a Messiás, akit vernek, aki hátát odaadja az őt verőknek, aki elfogadja, hogy gyalázzák, hogy leköpdössék. Ez a szenvedés pedig majd Jézus passiójában egészen konkrét részletekig megvalósul. Ugyanakkor az evangélium Máté 26. fejezetéből való, és már az utolsó vacsora előkészítésének és lefolyásának egy részletét olvashatjuk benne. Nagyon fontos kérdés az, hogy a húsvéti vacsoráról beszél az evangélista, tehát nem akármilyen közös étkezésről vagy ünnepi vacsoráról, hanem a pászkavacsoráról. Kétségbe szokták ezt vonni egyes szerzők, azt mondják, hogy nem fér bele a kronológiába, az időkeretbe a történet, de hát nem tudjuk pontosan, hogy ki mikor, milyen kalendárium szerint ünnepelte akkoriban a Húsvétot. Mindenesetre Jézus maga húsvéti vacsorának nevezi az evangélium szerint ezt az étkezést.

Elbeszéli az evangélista azt is, hogy a kovásztalanok ünnepének első napja volt. Ehhez ugyanilyen elbeszélésben, ugyanennek az esetnek az előtárása során Márk evangéliuma hozzáfűzi, hogy ekkor szokták feláldozni a húsvéti bárányt. Jézus utolsó vacsorája egyesíti magában azt a két nagy mozzanatot, ami a korabeli zsidó húsvét ünnepléséhez tartozott. Hiszen 70 előtt, amíg még állt a Jeruzsálemi templom, egyrészt a templomban áldozatot mutattak be, másrészt utána szakrális étkezés, vacsora következett családi körben. Amikor Jézus értünk adott testéről, értünk omlott véréről beszél, akkor fölsejlik előttünk pontosan ennek az áldozatnak a képe. És eszünkbe jut Izajás könyvének 53. fejezete is, ahol kifejezetten a húsvéti bárányra történik utalás, vagy legalábbis ezt fedezték fel benne Krisztus kortársai. Ott ugyanis ez áll a Messiásról: „megkínozták, ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját, mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy mint a bárány, elnémul nyírója előtt”. Ilyen prófétai jövendölés alapján is meg lehetett találni a hasonlóságot Jézus és az áldozati bárány között. Jézus kereszthalálát pedig olyan áldozatnak lehetett tekinteni, amely valóban mindenkiért, sokakért fölajánlott áldozat, amely valóban elveszi a világ bűneit.

Tehát ma is, amikor a szentmisét végezzük, egyszerre kell gondolnunk arra, hogy valamiképpen utóda a mi titkos vacsoránk a Széder estének. Annak a családi, szakrális étkezésnek, amely felelevenítette az egyiptomi fogságból való szabadulásnak a történetét, Isten nagy szabadító művét. De ugyanakkor a kezdet kezdetétől valamilyen formában misztikus megjelenítése a templomi áldozatnak is. Tehát nem tévedés, nem valamiféle történelmi vargabetű az, hogy a keresztények templomokat is építettek, és a templomokban végezték a legszentebbet. Nem véletlen az sem, hogy nagyon hamar áldozatnak nevezték azt. És ugyanígy a közösségek vezetői, az apostolok utódai lassanként papok lettek, vagy legalábbis pap néven is feltűnnek. Hiszen a szerepük, hogy az Eucharisztiát ők vezetik, ők ismétlik el Jézusnak a szavait, mindenképpen ebbe az áldozati összefüggésbe kapcsolja az ő működésüket.

Ilyen lélekkel készüljünk az idén Nagycsütörtökre, amikor majd az utolsó vacsorának az emlékét ünnepeljük, de egyben a papság alapítását is, hiszen Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a tanítványainak: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre".