Isten és az utolsó ember a Földön

Egy nagy ház toronnyal – erre a négy szóból álló mondatra kristálytisztán emlékszem hittanról, pedig már több, mint negyedszázad is eltelt, amióta konfirmáltam Budapesten, a Bécsi kapu téri evangélikus templomban. Ezen a hittanórán az volt a téma, hogy kinek mit jelent a templom. Hogy a szó hallatán ki, mire asszociál – ennek az egyik megoldása volt ez, a fizikai tulajdonságokra fókuszáló válasz.

Az üdvösség útjai

Mi a templom? Milyen lehet a templom? Ki és mit vár attól, amikor belép egy templomba, vagy attól, hogy rendszeresen jár templomba? A közelmúltban hallottam valakitől, hogy minden nap elmegy templomba, mert ő ebben látja az üdvössége zálogát. Természetesen senkinek a hitét, a meggyőződését, az Istenképét nem kérdőjelezem meg. Ugyanakkor szívesen mondom el, hogy én milyen úton járva keresem Isten országát, Jézus közelségét, milyen összefüggéseket látok a hit, a vallás és az egyház között.

Elképzeltem, hogy én vagyok az utolsó ember a Földön. Kérdés, hogy utolsó emberként hihetek-e Istenben? Nyilván igen, hiszen miért ne? Ha én lennék az utolsó ember a Földön, akkor is hinnék Istenben, és ugyanúgy imádkoznék hozzá, ugyanúgy elfognának az érzelmek, ha Jézusra gondolnék, mint így, hogy hét és félmilliárdod magammal élek a Földön. Vagyis: az ember, jelen esetben az utolsó ember és Isten kapcsolata működne vallás és egyház nélkül is.

Menjünk tovább: mi lenne, ha csak két ember élne a bolygónkon? Egy lelkész, vagy plébános, illetve én. Ha vasárnaponként istentiszteletet vagy misét tartanánk, ha részesülhetnék úrvacsorában, ha teológiai végzettségű, ráadásul felszentelt embertársam heti rendszerességgel bibliaórát tartana nekem, az azt jelentené, hogy a hitem személyes megélése mellett szakember segítségével gyakorolhatom is a vallásomat.

Hit, vallás kipipálva. Na de mi lenne az egyházzal? Ha csak ketten élnénk emberek a Földön, egyházat működtetni nem csak nagyképű lenne, de felesleges is.

Isten a padon

Egy igehirdetésben hallottam a következő történetet, ami önmagában is megállja a helyét, ha arra keressük a választ, hogy egy templom és a benne dolgozó papok önmagukban biztosítékot jelentenek-e arra, hogy odabent találkozzunk Istennel.

„A teremtő Isten gyönyörködve tekintett le a fényárban úszó világra, és elhatározta, hogy szétnéz egy kicsit odalent. Mivel csak rövid ideig akart maradni, ezért egy kis falut választott ki úticélul. Az első dolog, amin megakadt a tekintete, a főtér közepén egy hatalmas épület volt, amelynek tornya az égig ért. Arra gondolt, hogy amikor legutóbb itt járt, akkor még nem állt itt ez a valami.

Odabent kicsit nyirkos félhomály fogadta. A falak telis-tele voltak sajátságos képekkel. Egy anya a kisgyermekével, fejükön csillogó karikákkal. Megborzongva vetett pillantást egy faalkotmányon függő, vérző emberi test szobrára. Aztán hozzászokva a félhomályhoz meglátott néhány sötét köpenybe burkolózott embert, akik fontoskodva fel-alá járkáltak a nagy épületben. Többen vastag fekete könyvet cipeltek magukkal.

- Állj meg, barátom egy percre! – kapta el egyikük karját az Isten. Mondd csak, hova kerültem én tulajdonképpen? – kérdezte.

- Micsoda istentelen kérdés ez! – fakadt ki az ember – Természetesen ez az Isten háza.

– Aha – konstatálta a Teremtő a választ, majd megkérdezte: - Fiam! Ha ez az Isten háza, akkor hol vannak a virágok, a napfény, az énekesmadarak.

– Nem látod, hogy feltartasz? Most nincs időm ilyesmire – szabadította ki karját a köpenyes ember.

– Csak azt mondd még meg, hogy sokan járnak ide? – kérdezte Isten.

– Hát az utóbbi időben nem mondhatnám.

– Mégis mit gondolsz, miért jönnek kevesen?

– Természetesen ez a Sátán műve. Megrontotta az embereket. Ezért koptatja a nép szívesebben a padokat a parkban, sütteti a hasát a Nappal.

Kilépve a napfényre a Teremtő mélyet lélegzett. Megpillantott egy padon ülő vézna emberkét, aki átszellemült arccal hallgatta a madárcsicsergést. Sugárzó szemmel csodálta a tavaszi virágokat, és élvezte a napsugarak melegét.

A Teremtő mellé ült a kemény, eső áztatta deszkára, kényelmesen kinyújtotta végtagjait. Kezét a mellette ülő vállára téve csak ennyit mondott:

– Testvérem.”

Összegyűlünk az ő nevében…

Isten tehát velünk lehet egy kopott padon ülve is, kint a szabadban, ahogyan velünk lehet bárhol, bármikor, hiszen bennünk is itt van mindig.

De! És ez egy nagyon hangsúlyos „de”: emlékeztessük magunkat arra, amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő ott van közöttük. Ha pedig nagyon sokan gyűlnek össze az ő nevében, a közelségét vágyva, hittel, tiszta szívvel, ahogyan azt elképzeljük a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hét napjára, akkor ott papok és lelkészek, hívek és hitkeresők töltődhetnek fel úgy, hogy aztán Istennek – a prédikációból idézett történettel ellentétben – többé ne kelljen elszomorodnia a neki szentelt házakban.

Örömmel és várakozással tekintek a jövő szeptemberi nagy találkozásunk elé, amikor a világ minden részéről összejövünk, hogy találkozhassunk egymással,hogy mind, együtt lehessünk Jézussal! Hiszem, hogy ennek a nagy találkozásnak az lesz az eredménye, hogy a Teremtő bármelyik templomba is lépjen majd be ezután, örömmel tekinthet körbe, hogy mindannyiunknak azt mondja:

– Testvéreim!

M.T.