Isteni egyveleg: hit és humor

Hittanórán azt kérdezte a lelkész, meg tudja-e valaki mondani, hogy ki volt Izsák. A mellettem ülő fiú magabiztosságba oltott cinkos mosollyal felállt, és azt mondta: - A hátizsák!

Izsák, a hátizsák – én viccesnek tartottam, a lelkész nem annyira, miközben magamban kuncogtam, ő hazaküldte az ad hoc humoristát.

Ahogyan akkor a lelkész, úgy én is felteszek most egy kérdést: összeegyeztethető-e a humor a hittel? A humor a vallással, egyházzal, bármivel, amihez Istennek „hivatalosan” is köze van? Szerintem nemhogy igen, de ahogyan a tehetségkutató versenyek selejtezőiben a zsűritagok mondani szokták egy jó produkció után: - Ez egy nagy-nagy igen!

Amikor amellett érvelek, hogy a humornak nagyon is helye van a vallásban, a mi keresztény vallásunkban, annak gyakorlásában, nem elsősorban a hátizsák-típusú poénokra gondolok. Hanem arra, hogy a humor egy olyan, bizonyos érettséget és intelligencia-szintet igénylő kifejezési forma, ami semmiképpen nem összetévesztendő a komolytalansággal – ahogyan Karinthy Frigyes fogalmazott: „a humorban nem ismerek tréfát.”

A humor ugyanolyan eszköz, mint bármelyik más kifejezési forma - a zene, a vers, a próza, a festészet, a szobrászat, aminek segítségével üzenetet lehet közvetíteni, érzéseket kiváltani a másik emberben.

Egyszer egy ökumenikus adventi összejövetelen a kicsi evangélikus templomban a katolikus plébános állt a szószékre. Elmesélt egy történetet: A szerzetes kilépett a templom kapuján. Alig tett meg néhány lépést, amikor egy madár a fejére csinált. Ekkor a szerzetes előbb felnézett az égre, majd leborult a földre, és hálát adott Istennek, amiért a teheneknek nem adott szárnyat.

Mindenki nevetett. A legjobban talán az evangélikus lelkésznő, akinek szó szerint potyogtak a könnyei. Teljes összhangban Luther Mártonnak azzal a gondolatával, miszerint „Ha azt képzelném, hogy az Úristen nem érti a tréfát, nem is akarnék a Mennybe jutni.”

A humor alkalmazása az értékközvetítésben nem jelent egyet az erőltetett poénkodással! Ugyanakkor egy komoly üzenet üt, mint a Papp Laci, ha igényes nevettetéssel ágyaznak meg annak a pillanatnak, ami megfogja a lelket, elszorítja a torkot. Számomra éppen ilyen volt a kedvenc (na jó, egyik kedvenc) stand up humoristám, Kovács András Péter tanúságtétele a szeptemberi Forrásponton, amikor elmesélte, ahogy Isten megszólította: „Már nyolc éve ministráltam, bérmáltam, első áldoztam, egyházi gimibe jártam, ott ültem 15 évesen az osztálymisén. Röhögcséltem a harmadik sorban az osztálytársaimmal, amikor azt éreztem, hogy valami a levegőbe emel. Valami megölel, valami dédelget, valami nagyon, nagyon, nagyon szeret, és amíg a többiek ugyanúgy röhögcséltek tovább, én azt éreztem, hogy úgy facsarják a szívemből a könnyeket, mint szivacsból a vizet. Aztán hazamentem (…) és még otthon, elalváskor is bőgtem, és napok teltek el, mire egyáltalán vissza mertem szólítani, és ki mertem mondani én is azt, hogy mi szólított meg, hogy ki szólított meg.”

M. T.