Jobb adni, mint kapni

Két utazással kapcsolatos könyv, egy interjúkötet Erdő Péter bíborossal fűződik íróként a nevéhez, utána csend. Mi az oka, hogy hallgat az író?

Amikor Litvániában éltem 2015-től, akkor éreztem késztetést, hogy bemutassam az Új Ember és az akkori Népszabadság utazás rovatában azt a világot, amit kint megtapasztaltam, ekkor kezdtem el cikkeket írni. Ezek tipikus útleíró cikkek voltak és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy útikönyveket is írjak. Később jött az a megtiszteltetés, amikor bíboros atya felkért, hogy én legyek a társa a „Hitem: Kegyelem” interjúkötetben. Mióta a Magyar Kurírt és az vezetem azóta főleg főszerkesztői publicisztikákat írok, ám ez egy egészen másfajta tevékenység, mint a regényíróké. A publicisztika területén mozogva továbbra is érzek késztetést, hogy újra a könyvírás útján járjak, így amikor időm engedi és érzem az intuíciót is, akkor megírom, amit lehet és amit kell.

Kiadót, katolikus online portált, hetilapot vezet, állandó diakónus, családapa, férj – hogyan lehet ennyi tevékenységet, szerepet összehangolni?

Jóisten adta ezt az utat számomra. Mint ahogy a hegységek kialakulnak évmilliók alatt, itt évről évre kerültek egymásra a feladatok, hivatások. Egyik jött a másikra, férj aztán családapa, a Magyar Kurír azután az Új Ember, majd diakónus. Olyan természetesen alakultak ezek, nem én kerestem egyik kihívást sem magamnak, nem én küzdöttem érte, hogy így legyen, hanem valamiért a Jóisten és az általa megteremtett emberek, a mostani Püspökkari Konferencia elnöke vagy a bíboros atya gondolta úgy, hogy alkalmas vagyok a feladatokra. A fejlődésemet pedig egy nyíló virághoz tudnám hasonlítani, ahogy a növény is szépen növekszik, virágzik, ugyan úgy növekedtek a dolgok bennem is és férjből családapa, majd főszerkesztő és diakónus lettem. Ezért is érzem jól magam ebben a helyzetben, mert ideálisan egymásra rétegződött, egyik nőtt ki a másikból. Persze, azért is érzem így, mert van segítségem, akik nélkül nem menne, a feleségem, a családom mellettem van, a plébános, az egyházközség, munkatársak és természetesen az olvasók is mind segítenek.

Az Új Ember és a Magyar Kurír is gyakran áll olyan kezdeményezések mellé, amelyekben adakozásra, önkéntességre kérik a közösség tagjait. Milyen tapasztalatai gyűltek össze ezen a téren?

Az önkéntesség egyik lényegi eleme az önzetlenség, így amikor önkéntes munkát, önkéntes szolgálatot végzünk akár legyünk kezdeményezők vagy résztvevők, akkor Isten ajándékozó szeretetét próbáljuk leképezni az életünkbe, függetlenül attól, hogy közelebb vagyunk Istenhez vagy messzebb tőle, akár tudunk róla, akár nem. Karácsonykor vagyunk talán a legönzetlenebbek, amikor szeretnénk megajándékozni a másikat, azon gondolkodunk, hogy mi lehet neki fontos, mi az, aminek örülne. Ilyenkor ugyanazt csináljuk, amit a Jóisten tett karácsonykor, megajándékozott bennünket a fiával, önmagával mert ez a legtöbb, amit nekünk adhat. Innen eredeztethető szinte minden önkéntesség és pont emiatt mindig egy óriási élmény részt venni akár kezdeményezőként akár résztvevőként egy ilyen történetben.

Hogyan aktivizálható az önzetlenség közösségi szinten?

A pandémia első hulláma alatt volt egy kezdeményezésünk, amikor a húsvéti lapszámunkat, annak, aki jelentkezett, megpróbáltuk eljuttatni a NEK önkénteseinek segítségével. Óriási élmény volt: több visszajelzés is érkezett a segítőktől, hogy voltak olyan lapigénylők, akik könnyes szemmel fogadták őket. Változatos módon mondtak köszönetet ezért a gesztusért. A kislányommal hordtam az újságot és nagyon örültem, hogy ő is csatlakozott a kezdeményezéshez. Jó élmény volt megélni, hogy jobb adni, mint kapni. Közhelyesnek tűnik ez a mondat, mert nagyon sokszor halljuk, de nem tudok másra asszociálni, mint arra, hogy tényleg részesei lehetünk annak az ajándékozó szeretetnek, amit teológiailag megtanulunk. A Szentháromság is egy ilyen közösség, hogy az Atyának mindig odaajándékozza magát a Fiú a Szentlélekben. Ugyanezt le tudjuk mi is képezni az életünkbe, ezért jó látni, hogy az emberek jók és mindig nyitottak az önkénteskedésre, akár mint résztvevők, akár mint kezdeményezők és akár, mint fogadó fél.

Hogyan és mikor találkozott először az Új Emberrel?

Mondhatnám, hogy szinte szamizdat kiadványként találkoztam az újsággal. Nagyváradon születtem, ott jártam általános iskolába, majd a gimnáziumi éveim alatt jöttem Magyarországra a ferences gimnáziumba. Erdélyben, Nagyváradon a püspök atyának és egy két papnak járt az Új Ember. Volt, hogy régebbi lapszámok érkeztek, volt, hogy jött valaki át a határon Magyarországról és hozott magával pár példányt. Az akkori plébánosom hozzájutott néhány példányhoz és ezek családról-családra jártak, így találkoztam vele gyermekként.

Hodász Andrással, Pál Feri atyával egy helyen szolgál Angyalföldön. Mit jelent az ön életében a diakónusi szolgálat?

Először is tisztázzuk a félreértést a diakónusokkal kapcsolatban. Két dolgot állítok, hogy mi nem a diakónus: egyfelől nem pappótlék, nem tudjuk helyettesíteni a papnak a szolgálatát még hogyha csábítást is érzünk rá, illetve nem felszentelt ministráns. A kettő között van valahol a diakónus, tehát míg a pap az áldozatot mutatja be, addig a diakónusnak a liturgiában és az életben is az a feladata, hogy hidat képezzen, hogy elvigye és apró pénzre váltsa, ossza szét Krisztus evangéliumának az örömét. Minden olyan dolgot, amit tehet egy diakónus akár a liturgiában, akár azon kívül, a hitoktatástól a házassági felkészítésen át, az utolsó úton való elkísérésig, minden olyan dolgot teszek én is. Angyalföldön igazi csapatmunka folyik, Hodász Andrással, Pál Ferivel jó egy csapatban játszani. Ha mindenki teszi az adott helyén a dolgát, a szolgálatát akkor ebből valami nagyon szép jön ki a végére.

Megfér három dudás egy csárdában vagy itt inkább a három testőr együttműködésére kell gondolnunk?

Csak úgy érdemes csinálni - minden öröm és minden nehézség ellenére - , ha tényleg csapatot alkotunk, csapatban játszunk. De nem csak a két papra kell gondolni, hanem a sekrestyéstől a Rózsafüzér Társulat tagjain, az irodán dolgozókon át a hittanosokig, ministránsokig, mindenki része a csapatnak. Ha mindenki a saját helyén hozzáteszi a magáét, akkor ez egy gyümölcsöző és mindenki számára örömet okozó történet, szolgálat.

2020-2021. ünnepi évnek számít az Új Ember életében, hiszen 75 éve jelenik meg a katolikus hetilap. Olyan munkatársai voltak a lapnak, mint Pilinszky János, Fekete István és Bálint Sándor. Milyen volt az Új Ember 1945 nyarán és milyen az Új Ember 2020-ban?

Minden kornál lényeges, hogy hír tudjunk adni arról, ami éppen történik a magyar Egyházban, természetesen ez egészen más volt 1945 ben és 2020-ban is. Próbálunk figyelni arra, hogy azt a gazdag örökséget, amit elkezdtek elődjeink tovább vigyük. Fontos, hogy ezeknek a nagy neveknek a nyomában tudjunk járni és olybá tűnik, hogy ezek a nevek ma is jól csillognak, hiszen hála Istennek sok előfizetőnk van. Sokan keresik nemcsak az újságot, hanem az Új Ember kiadványokat, könyveket is. Az Új Embernek mindig is védjegye volt, hogy magyar szerzőket is felvonultat, akár az újságon keresztül ismeri meg írói munkásságukat a közvélemény. Példaként kiemelném Versegi Beáta nővért a Nyolc Boldogság Közösség tagját, akire nagyon büszkék vagyunk. Négy évvel ezelőtt nálunk jelentette meg „Lehetőségek – a kiégésen innen és túl” című könyvét, később pedig szintén mi adtuk ki „Az eucharisztikus élet lelkisége és gyakorlata” címmel a kötetét. Úgy vélem, ezzel azoknak a nagy embereknek a sorába tud ő is belépni, akik a mi segítségünkkel jelentek meg magyar katolikus könyvpiacon.

A felgyorsult világban, ahol percenként milliószámra érhetünk el új információkat a világról, hogyan tud eligazodni, igazodni a kor és az ember elvárásaihoz egy katolikus médiacsoport?

A Magyar Kurír egy klasszikus katolikus közszolgálati médiafelület az Egyházon belül, ami segíti a munkánkat és megnyugvást is jelent. Egyfelől azért jelent megnyugvást, mert tudjuk, hogy nem az a feladatunk, hogy beszálljunk abba a fajta versenybe, ami azt jelenti, hogy szinte másodperctől másodperce jelennek meg akár egymásnak ellentmondó hírek is. Hanem a valós feladatunk, hogy azt az igazságot, ami leképződik akár egy templomszentelésben, egy plébániai közösség életében vagy akár a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készületben, próbáljuk valahogy megjelentetni tudósításokban, interjúkban, publicisztikákban. Azt, ami továbbra is fogódzkodó pontot ad, azt, ami értéket jelent az olvasóknak vagy ami biztonságot tud adni azt meg tudjuk jeleníteni.

2020-nak úgy vágott neki a katolikus közösség, hogy ősszel közösen ünnepelhetjük az Eucharisztiát, Jézust. A katolikus világtalálkozót 2021 szeptemberére kellett halasztani a világjárvány miatt. Mi lehet ennek a plusz egy évnyi készületnek a legfőbb hozadéka?

Kaptunk még egy évet arra, hogy még jobban felkészüljünk. Amíg földi életről és emberekről beszélünk soha nem tudjuk azt állítani, hogy száz százalékosan felkészültünk. Ezzel most egy olyan esélyhez jutottunk, amivel talán még jobban oda tudunk figyelni arra, ami lényeges. Mohos Gábor püspököt tudnám intézni, aki fején találta a szöget amikor azt mondta, hogy: Isten tervében biztosak lehetünk, hogy már benne volt, ez az egy év halasztás. Számomra is vigaszt adott, hiszen mi is nagyon készültünk a plébánián. Meg volt a terv már, hogy honnan fogadunk be határon túli plébániai közösségeket, megtartottuk az Angyalföldi eucharisztikus kongresszust is 2019 ben. Ezek után bizalommal tekintünk a jövőbe.

Elvállalta a NEK Önkéntes Program hírvivői szerepét. Miért fontos egy ilyen szerepvállalás az ön életében?

Mindig úgy alakult az életem, hogy valamilyen szempontból közöm volt az önkéntességhez. Közel nyolc évig dolgoztam több részletben a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál, ahol egy időben én feleltem a budapesti és pest megyei önkéntesekért. Amikor kint éltem Litvániában szintén hosszú időt töltöttem önkéntes munkával Teréz anya nővérei között. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, már akkor is a plébános atya buzdítására vettünk részt önkéntesként pl. a templom körüli felújítási munkákban. Akkor ez még nem tudatosult bennem, hogy amikor valamit fizetség nélkül tehetünk, akkor tényleg abba a teremtő munkába tudunk mi is bekapcsolódni, ami által a jó Isten azt szeretné, hogy az életünk még szebb és még boldogabb legyen.

Többször hallhattunk arról, hogy az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus lelkisége hozzásegítette a magyarságot ahhoz, hogy túlélje azokat a borzalmakat, világháború, egymást váltó totalitárius diktatúrák, amelyek a világtalálkozó utáni fél évszázadban következett. Mi a jelentősége ön szerint 2021-ben egy budapesti NEK-nek?

Sokan hangsúlyozták már, hogy a lelki megújulás egyik biztos útja, amikor az Eucharisztia színeiben jelenlévő Úr Jézus Krisztussal való találkozásunkat megújítjuk. Az eddigi készületi állomások, amelyek közül számomra kiemelkedik az Angyalföldi Eucharisztikus Kongresszus, azt mutatta meg számunkra, hogy az emberekben van lelki igény. Hét napon keresztül egymás templomait jártuk végig, mindenkire sor került szentmise vagy prédikáció során. Azt gondoltam, hogy a hét kezdetén, vasárnap, amikor bíboros atya jön, akkor sokan leszünk, de azt, hogy a hét minden napján, sőt még a zárómisére is rengetegen eljönnek, minden alkalommal tele voltak a templomok, nem gondoltam volna. Ez mutatta meg nekem az eucharisztikus kongresszus lényegét, hogy ha ez ilyen jó és felemelő tud lenni esperesi kerület szintjén, akkor mi minden vár ránk a nagy eseményen. Bennünk él, hogy szeretnénk még jobban elmélyülni, csak lehet, hogy nincs rá megfelelő eszközünk, nem tudunk időt szakítani rá, de a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a készületével és magával az egyhetes eseményeivel esélyt ad nekünk arra, hogy be tudjunk kapcsolódni és meg tudjuk újítani az életünket.

Forrás: NEK Önkéntesek