Kubik Anna: El kell szakadni a gondolattól, hogy az ember mindent uralhat

– Bekapcsolódott a Maradj otthon kampányba, látássérült emberek hangoskönyvtárát gyarapítja felolvasással, mesét, verseket mond. Nem nagyon hagy időt a kétségbeesésre, az aggódásra, amelynek sok kollégája hangot adott a járványhelyzet miatt.

– Úgy tekintettem a kényszerű szünetre, hogy kaptam egy kis pihenőt. A járvány miatt hazaküldték a társulatot, míg Debrecenből Budapestre utaztam, már azon gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni. Korábban kaptam egy felkérést a Bodor Tibor Kulturális Egyesülettől, hogy a vakok és gyengénlátók könyvtára számára olvassak fel. Aztán sorra jött a többi megkeresés. Folyamatosan dolgozom, nem félek attól, hogy mit hoz majd a jövő. A művészet egyidős az emberiséggel. Léleksimogatásra, lelki táplálékra mindig szükség lesz, ez a mi szép feladatunk. Nyilván nagyon nehéz lesz az újrakezdés, le kell majd küzdeni a kezdeti bizalmatlanságot, hogy egymás mellé ültessük az embereket a nézőtéren, de a folytatásban biztos vagyok.

– Hiányzik a főváros pezsgő színházi élete?

– Nem, túl sokáig voltam a része. A pályám elején is szívesen játszottam volna vidéken, de a főiskola utolsó évében a Várszínházban kaptam egy főszerepet és utána egymást követték a szép és nagy szerepek. Majd megszületett a lányom, azért nem hagytam el a fővárost. Ő azóta felnőtt, önállósodott. A Pesti Magyar Színház átalakult mára teljesen, legnagyszerűbb játszótársaim "odaátra" vagy máshova szerződtek... ez sem töltött el jó érzéssel és elhagytam a budapesti színházi világot. Debrecenbe szerződtem, majd vendégként több helyre is hívtak, például Szolnokra, Székesfehérvárra, majd Győrben és Szegeden is játszhattam.

– Miben tér el a vidéki színházi világ a fővárositól?

– Vidéken a színházba járásnak még megmaradt az ünnepi jellege. A nézők kívül-belül felkészítik magukat az estére, szépen felöltöznek. Budapesten már sokszor azt éreztem - tisztelet a kivételnek -, hogy sokan csak azért jöttek el az előadásra, mert már megvették a jegyeket. Vidéki tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy Debrecenben és Győrben is büszkék az emberek ránk és sajátjuknak tekintik a színházukat. Megszólítanak minket, utcán, étteremben, üzletben. A vidéki életnek más a ritmusa, nyugodtabb. Amikor Budapesten dolgoztam az életem rohanásból állt és idegeskedésből, hogy időben odaérjek a próbákra, az előadásra, rádió- és szinkronfelvételekre. A fővárosban kis túlzással, de a kocsiban töltöttem az életemet. Ugyanakkor az árnyoldalát is látom a vidéki színjátszásnak: elzárttá válik az ember. Hiába értünk el nagy sikereket a Csokonai Színházzal, az kevéssé vonzza a kritikusok, a média figyelmét. Nemrég fejeztük be Dürenmatt: Az öreg hölgy látogatása című művének online próbáját. Két héttel a bemutató előtt kellett felfüggesztenünk a színházi munkát egy érzékeny időszakban, most következtek volna a jelmezes próbák, díszlettel. Most újra olvasgatjuk a darabot, hogy az emlékezetünkben tartsuk, eddig meddig jutottunk az előkészületekben.

Kaptunk egy figyelmeztetést

– Dürenmatt művének az elmúlt fél évszázadban egyáltalán nem tompult az üzenete. A pénz mindenhatóságának felmutatása, társadalmi szintű kártékonysága elég jól kikristályosodott az életünkben.

– A kapzsiság, az irigység uralja a lelkeket. Nem azokból a javakból akar az ember minél többet felhalmozni, ami a lelkét építi, javítja a másokhoz való viszonyát. Olyan felesleges dolgokat birtoklunk, gyűjtögetünk, amelyeket, ha véget ér az életünk, úgysem vihetünk magunkkal. Akinek sok pénze van, az még többre vágyik, miközben néhány ember óriási, felhalmozott vagyonából a Földön élő összes ember jóllakhatna. Úgy gondolom, hogy most kaptunk egy figyelmeztetést: Ember! Állj meg és gondolkozz! Hová vezet ez a nagy Mammon imádat? Miért kell egészen az égig növelni a vagyonodat? Egy gazdag ismerősöm mondta egyszer, hogy ő is másfél szobát képes használni egyszerre, tíz éve nem volt a saját háza emeletén! A világ szép, tele van gyönyörűséggel, csak szemlélődni kellene és boldognak és szerényebbnek lenni.

– A világot lebénító koronavírusra egyfajta figyelmeztetésként gondol?

– Hittel élő emberként úgy gondolom, törvények nélkül kezdtünk el élni. Vissza kell térnünk az isteni és természeti törvényekhez. Most kaptunk egy leckét, de ez még szerintem nem is a legrosszabb figyelmeztetés: tető van a fejünk felett, fűthetünk, világíthatunk, rendelkezésre állnak olyan gépek, amelyeken keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot. Ha változatlanul folytatjuk így az életünket, akkor viszont nem tudom, hogy hová fogunk érni. El kellene végre szakadni attól a gondolattól, hogy az ember mindent uralhat. A természetet nem lehet leigázni, látjuk, ha a világ szinte bármelyik pontjára nézünk, milyen következményei vannak a cselekedeteinknek, önzésünknek.

Istennek terve van

– Bízik benne, hogy a világméretű járvány áthelyezi az emberek életében a hangsúlyokat?

– Nincsenek illúzióim, hogy azonnal megváltozna az emberek gondolkodása. Ám, ha nem történik semmi, úgy vélem, kapunk majd súlyosabb figyelmeztetést is. Az ember alapvetően jó, de elveszítette az igazodási pontokat az életében, és a kapzsiság tönkre teszi a lelkét.

– A többség a világunkban tapasztalt események ellenére továbbra is úgy él majd, hogy önmagát helyezi élete középpontjába. Ez egy visszafordíthatatlan folyamatnak látszik. Jelentős többségben vannak azok, akik letaszították Istent a trónról és önmagukat ültették a helyére. Mindig marad azonban egy maroknyi ember, aki azon gondolkodik, hogyan maradhat élhető a világunk. Isten szeret minket, terve van minden egyes ember életével.

– Döbbenetes volt látni azt, ahogy az emberek megrohanták a boltokat, majd pedig a korlátozások ellenére a népszerű kirándulóhelyeket. Ugyanakkor a szolidaritásnak, a segítségnyújtásnak is számos gyönyörű példájával találkozhatunk. Híd épült a sokszor mesterségesen egymással szembefordított generációk között. Az idősek nem szeretik a kiszolgáltatottságot, érthetően! Jókai Anna: Ne féljetek! című könyvében nagyszerű a figyelmeztetés: meg kell tanulni elfogadni a segítséget. Ez valahol a bizalomról szól, vannak a környezetünkben olyanok, akik valóban önzetlenek. Azt tapasztalom, hogy az ilyen gesztusok mindig sokszorosan megtérülnek. Én is érzem, hogyha adhatok bármilyen segítséget, az utána egy sokszorossá növekvő kincsként jelenik meg az életemben.

Az áldó eső

– Gyakran használjuk mostanában a nagyhétre, a húsvéti ünnepünkre a különös jelzőt. Különleges a lelki felkészülés is?

– Már elkezdtem lélekben a ráhangolódást. Szép dolgokról olvasok. Most éppen Csoóri Sándor: Visszanéztem félutamról című könyvét emeltem le a polcról, ami a népdalok eredetéről, a műdalokkal való összevetéséről szól. Nagyon élvezem ezeket a felfedezéseket, amelyeket a szerző tesz arról, hogy megvetett, ősi népdalaink milyen messze megelőzték a költészetben a szimbolizmus, szürrealizmus és számtalan „izmus” korát. Amikor felbukkant a járvány, már akkor elővettem édesanyám régi, gyönyörű borítójú, megsárgult lapokból álló imakönyvét. A Bíboros úr által közreadott ima is nagyon szép. Az elmúlt években Nagypénteken délután összegyűltünk a csodálatos budafoki kálváriánál, ahol végigjártuk a stációkat s én felolvashattam! Idén ez elmarad. Most jobban magunkba mélyedünk. Nagyon furcsa Húsvét lesz, olyan, amelyre egész életünkben emlékezni fogunk. Bezártságban, elcsendesedve töltjük majd a következő napokat, miközben kinn harsog a tavasz, szinte egyidejűvé válik a természet újjászületése Krisztus feltámadásával.

– Számos megrendítő, szimbolikus pillanata volt az elmúlt pár hétnek. Például Ferenc pápa rendhagyó Urbi et Orbi áldása az üres Szent Péter téren.

– Ez olyan drámai esemény volt, ami még talán azokat is megérinti, akikben semmilyen nyitottság nincs Isten felé. Több alkalommal jártam a Csíksomlyói passió előadásával Olaszországban. Nagypénteken, Húsvétkor is álltam már a Szent Péter téren, kollégáimmal. Annyian voltunk, hogy egy zsebkendőt sem lehetett leejteni. II. János Pált úgy ünnepelte a tömeg, mint egy popsztárt. Ezt a hangulatot örökítette meg Kerényi Imre az általa rendezett István, a király egyik jelenetében is. Megrendítő volt ilyen emlékekkel a szívemben látni az üres teret, ahogy lassan rátelepszik az este, a sötétség, és ott áll fehér ruhában a Szentatya, magányosan, aki alig tud már lépni, felajánlja az összes imádságát a nagy bajban lévő világért. Közben az eső csak esett, csak esett. Tisztára mosott mindent. Az volt az idei lábmosás gesztusa, az áldó eső.