Láthatatlan kézfogás

A Kárpát-medencében valahol mindig fúj a szél. Hol közelről érkezik, hol távolabbról. Közel és távol relatív fogalmak. Néha a mellettünk ülőt is távolinak érezzük, a tőlünk sok száz, ezer kilométerre élőket pedig egészen itt lévőnek. A szél ma délután harangzúgást hoz. Szólni fognak a harangok határon innen és túl. Szavuk összekapaszkodik a levegőben, emlékeztetve minden nemzetet arra, hogy valaha mindannyian békében, együtt éltünk egymással. Ám száz éve mindez egy tollvonással megváltozott.

Éppen ma száz éve, hogy Trianonban aláírták a békeszerződést. A határok újrarajzolásával emberek, egyházak, hívek tömege került új, rendkívül nehéz, méltatlan helyzetbe. A magyar katolikus egyház is komoly területveszteséget szenvedett el, ami együtt járt hívei elszakításával is. Ember és ember elszakadt egymástól. Családok, közösségek, népek tagolódtak szét, s új, keserű értelmet kapott a határon innen, határon túl kifejezése. Magyarnak lenni itthon hirtelen egészen mást jelentett, mint magyarnak lenni „odaát”. Ahogy mást jelentett hívőnek lenni az immár összezsugorodott Magyarországon és az új határok túloldalán.

Ebben a száz évben sok a fájdalom. Ma, amikor megszólalnak a harangok délután, ne csak a tragédiákra emlékezzünk. Annyi érték, szépség van a körülöttünk lévő nemzetekben. Keressük a közös nevezőket, azt, hogy hogyan tudunk újra visszatalálni egymáshoz, és egymásban a jót meglátni. Keresztények vagyunk, ami soha nem lehet határok, nemzetiség, külső döntések függvénye. Kereszténységünk belőlünk, a hitünkből, a meggyőződésünkből fakad.

Ma délután fél 5-kor, amikor megszólalnak a harangok, ne csak imádkozzunk, cselekedjünk is. Mindannyiunknak élnek rokonai, barátai, ismerősei a határok túloldalán. Hívjuk fel őket. Küldjünk nekik egy üzenetet, hogy legalább arra a száz másodpercre, amíg a harangok zúgnak, hozzunk létre egy láthatatlan lélekhálót, amiben a Kárpát-medence minden egyes lakója ott lehet, összefonódva az ősi emlékezettel, a megbékélés, az igaz kereszténység jegyében.

Forrás: NEK