Lélektől lélekig

Egy kis hollandiai falu plébánosa, Laurentius Jacobus Willenborg felismerte, hogy azoknak az embereknek is nagy szüksége van az Oltáriszentség közös megünneplésére, akik betegségük, leromlott fizikai állapotuk miatt az otthonaik falai közé szorultak. 1925-ben Willenborg atya Bloemendaalban megszervezte lelkes katolikusok támogatásával az első összejövetelt az ottani plébániatemplomban. Étellel, nevetéssel, előadásokkal, misével várták a betegeket. Rövidesen Németországban, Belgiumban és Franciaországban is hasonló találkozókat szerveztek. XI. Pius pápa figyelmét is megragadta a mozgalom, ami évek alatt Kelet-Közép-Európa országaiban is sok követőre talált.

Magyarországon először az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kötődően rendeztek hasonló összejöveteleket. 1937 végén a Magyar Püspöki Kar úgy határozott, lehetőség szerint valamennyi kórházban és intézményben szervezzenek eucharisztikus ünnepségeket a betegek lelki támogatására. Olyan hatása volt ezeknek a találkozóknak, hogy a résztvevők azt kérték, tegyék rendszeressé az ilyen alkalmakat.

“(…) Sok esetben oly mélyen megrázta a férfibetegeket a vasárnapi szentmise alatti áldoztatás az osztályokon, hogy hangosan zokogtak, úgy, hogy a miséző papnak várnia kellett az áldoztatással, míg kissé megnyugodtak. (…) Az osztályok versengtek, hogy melyiküké a szebb oltár, az orvosok kísérték néhol harmóniummal az éneket” – így örökítette meg egy résztvevő a misét a Kongresszus Emlékkönyvében.

Országszerte bekapcsolódtak a kórházak a mozgalomba.

A Gyógyíthatatlan betegek kórházának egyik ápoltja a következőt írta a találkozót követően:

“(…) új érzés költözött a szívembe. Soha többé nem gondolom azt, hogy nincs célja az életemnek. Igen is megtaláltam az életem célját: Jézust.”