Szavakkal - lelkekről

Hajnalban keltem, alig világosodott még. Elrendeztem a jegyzeteimet, beültem az autóba és elindultam Pest felé. Szeretem ezt a napszakot: minden csendes, nyugodt. Zavartalanul lehet gondolkodni ilyenkor. Az elmúlt két hónapban mindig jó érzéssel, várakozással, örömmel készültem a vasárnap reggelekre. Tavaly decemberben láttam először az Ő és én sorozat első néhány részét, s megdöbbentett, hogy felvételek szereplői, tanúságtevői milyen egyszerűen, tisztán, őszintén, hitelesen tudnak beszélni a legnehezebb kérdésekről: hitről, emberségről, mélypontokról, gyarlóságról, botlásokról, reményről, megtérésről. A sors úgy akarta, hogy néhány héttel később éppen ezekkel az emberekkel beszélgethessek a Mária Rádió Napindító adásában.

Jó érzéssel készültem ezekre a vasárnap reggelekre azért is, mert a rádióban egy igazán derűs közeg vett körül: a recepciós néni végtelenül kedvesen üdvözölt, sok szerencsét kívánt az adáshoz, búcsúzáskor pedig mindig úgy köszönt: Isten áldjon. Szeretek mindenhová időben érkezni, de egyszer sem tudtam olyan korán beérni, hogy Baracskai János technikus kollégám ne ült volna már ott, összeráncolt szemöldökkel pásztázva a monitorok erdejét, készülve az aktuális adásra. A műsor indulásáig egy bögre tea mellett volt idő végigbeszélni, ki jön személyesen és ki kapcsolódik be telefonon, mikor melyik zenét, vagy hangfelvételt kell bekapcsolni. János szinte együtt lélegzett a műsorral: ha kétségbeesve integettem, hogy húzza még egy kicsit az időt, mert még folyik a beszélgetés, azonnal kiírta a monitorra: semmi gond, megoldja. Ha nem hallottam a betelefonálók hangját a fülhallgatóban, egy pillanat alatt bekapcsolta a megfelelő gombot. Állandóan jelzett, hány perc van még hátra, mikor jönnek a hírek, sőt, a zene alatt még fotókat is készített, és beszaladt hírül adni, ha valamelyik betelefonáló hallgató megdicsérte a műsort. Igaz lelke volt az adásoknak. Hálás vagyok neki, hogy együtt dolgozhattunk eddig.

Hétről hétre olyanok ültek le velem szemben a kis stúdióban, vagy kapcsolódtak be telefonon, akik sokszor csodálatos, máskor hátborzongató, torokszorító tapasztalatokat éltek át. Ott volt Bíró Csaba, aki pár éve még hajléktalanként kiabált a Szent István bazilika lépcsőjén, most pedig lelkigyakorlatos házat vezet, és csodálatos családja van. Ott volt Lázár Kovács Ákos, aki délelőttönként munkásként dolgozott, délben pedig beült a könyvtárba, hogy teológiai könyveket olvasson, s ott tért meg, az olvasóteremben. Bedekovics Péter és Tóth Marci cserkészek érzékeny és tűpontos véleményt mondtak arról, mennyire fontos a fiataloknak kereteket, kapaszkodókat, irányt mutatni, amelyek mentén a valós értékeket felismerő felnőttekké válhatnak. Varga Lili az orvos szemszögéből beszélt az élet és halál közti vékony mezsgyéről, s őszintén vallott arról, mennyire nehéz sokszor elfogadni, hogy az ember képességei végesek, s Isten az, aki végül dönt – akkor is, ha az a döntés nagyon fáj. Felemelő volt Dani Gyöngyi paralimpikont hallgatni, aki 16 évesen leugrott a negyedik emeletről, s noha a zuhanás következtében tolószékbe került, lélekben felállt, erősebben, mint valaha, s most példájával, életvitelével, belülről jövő ragyogásával és szelídségével mutat utat nekünk.

Nem egyszer fordult elő, hogy mindannyiunknak potyogott a könnye a stúdióban. Minden adás után azzal az érzéssel léptem ki a rádió épületéből, hogy mélységes tiszteletet éreztem ezek iránt az emberek iránt, és megerősödött bennem az a gondolat, hogy igenis vannak, akikre még fel lehet nézni, akinek az élete valódi tanítás, hiteles forrás.

Ahogy teltek a hetek, úgy lett tele az egész világ a koronavírusról szóló hírekkel. Sorra zártak be a munkahelyek, boltok, iskolák. Fokozatosan mindenki megértette: itt most nagyon komoly dologról van szó. Március közepén már tudtuk, hogy le kell állnunk az adásokkal, amíg nem enyhül a helyzet. Sokkal fontosabb most a biztonság, mint a műsor. Az utolsó, mai adásban két gyerek volt a beszélgetőpartnerem. Berei Pepe és Greguss Anna. Két tizenhat éves kamasz. Hogyan fogok velük beszélgetni hitről, gondviselésről, hivatásról, amikor ezek a témák sokszor a felnőtteken is kifognak – gondoltam először. Aztán elkezdtem felkészülni „belőlük”. Pepéből, aki azt mondta az Ő és én forgatásán, hogy minden nap meg tudja köszönni Istennek és a fent lévő embereknek a mai napját, s hogy bármennyire jól vagy rosszul megy a korcsolyázás, ő mindig dicsőíti Istent és Jézust. És Annából, akinek a nigériai égési sérültek között megváltozott az élete, mert rádöbbent, hogy hiába, hogy ő segít nekik, ő az, aki kap ezektől az emberektől: hitet, szeretetet, tisztaságot.

Mindig szerettem beszélgetni. A lényegről, az igazán fontos dolgokról. Arról, hogy mi lakik az ember lelkének mélyén. Hogy mi van a felszín alatt. Az utolsó adásban Anna és Pepe megmutatták a lelküket. A mélységeket. Nem volt a fogalmazásmódjukban, a beszédükben sem fellengzősség, sem bizonyításvágy, sem dicsekvés. Csupán két tiszta gyerek egyszerű, de a lényeget tökéletesen megvilágító gondolatai. Végtelen természetességgel és kedvességgel számoltak be életük fordulópontjairól, üdítő volt a hangjukat hallani az éteren keresztül - hiszen természetesen már nem jöhettek be a stúdióba. Anna és Pepe a lehető legjobb „választásnak” bizonyultak erre az – átmenetileg - utolsó adásra. Biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan hallgatója ma a Mária Rádiónak, akinek ne szorult volna össze a torka attól, amit ez a két gyerek „művelt.” Büszke vagyok rájuk. Rengeteg erőt adtak. És hitet.

Most itthon vagyok. Jó ebben a csendben visszagondolni a műsorra. Nagyon erős bennem a remény, hogy hamarosan folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Addig viszont marad a türelem, a jó emlékek és a bizakodás. Nagypénteken indulnak a tévében az Ő és Én újabb kisfilmjei. Érdemes nézni ezeket a pár perces videókat, mert bármikor erőt meríthetünk belőlük, de most, ebben a szorongató helyzetben még inkább.

Gyarmati Orsolya