Útjelző a szabadság útján

Egy nemzetről, egy népről nem érdemes annak alapján következtetést levonni, hogy naptárjaikban hány nap szerepel pirossal szedve, hogy hány állami ünnepük van. Ugyanakkor támpontot adhat, ha megnézzük, melyek azok az események, amelyeket közös ünneplésre leginkább alkalmasnak tartanak egy ország lakói. Hazánkban együtt emlékezünk meg államalapító Szent István királyról, aki Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta, a kommunista diktatúra ellen 1956-ban kirobbant forradalomról, illetve az 1848/49-es szabadságharcot elindító napról, március 15-ről.

A magyar szabadságszerető nép – hangzik a közszájon forgó megállapítás, és nem ok nélkül, hiszen a három állami ünnepünkből kettő is „arról szól”, hogy az emberek megelégelték az elnyomást, változást akartak, és szabadságvágyuk elérte azt a kritikus pontot, ami végül a történelemkönyvek lapjaira kerülő tettekben nyilvánult meg. Ezekről minden évben megemlékezünk kisebb és nagyobb közösségeinkben, csodálatos költőink idevágó verseit szavalja fiatal és felnőtt, az iskolától az állami ünnepségig. Tesszük ezt néha talán kicsit rutinszerűen, ami nem csoda és nem is szégyen, hiszen békeidőben az ember óhatatlanul kevésbé tudja átélni azt, ami egyébként természetes számára.

Most, ebben az egész világot érintő rendkívüli helyzetben, amikor az élet védelmében, a másokra való odafigyelés jegyében emberek százmillióinak kell korlátok közé szorítania az életét, talán alkalom nyílik arra is, hogy a szabadság személyes, lelki tartalommal töltődjön fel. Az egyén szabadsága (ami nem összetévesztendő a szabadossággal, az „azt csinálom, amit akarok” hamis eszményével) feltétele egy nagyobb közösség szabadságának. Krisztushoz hűséges életével a keresztény ember útjelzője lehet mások szabadsághoz vezető útján. Életpéldájával, az Istenbe vetett hit erejével megszabadíthatja a szorongó embert annak a tudatnak a béklyójától, hogy minden problémát neki kell megoldania, egyedül viselve saját életének minden súlyát. Jézus a legbiztosabb igazodási pont a szabadsághoz, csak keresnünk, akarnunk kell őt, ahogyan az Újszövetségben (Mt 7.7) olvashatjuk: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!”

Ez a Gondviselésből fakadó örömhír az, ami felszabadítja a lelket, ez az a szabadság, ami alapja lehet egy nemzet szabadságának is, ez az, amit vágynunk érdemes.

Eloi Leclerc, Assisi Szent Ferenc – Vissaztérés az Evangéliumhoz című könyvében idézi P. Lipperttől a következő gondolatot: „Az egyéni és előre átgondolt akarat mindig azzal a következménnyel jár, hogy nagy változást visz az ember életébe. A mindenáron reformot, tiltakozást, harcot kierőszakoló akarat ritkán mentes az önzéstől, önszeretettől, erőszaktól és a szív keménységétől, s éppen ezzel szennyezi az életet, amelyért harcolni óhajtott. Ott azonban, ahol a felfakadó, igazi élet megmaradhat a maga tisztaságában, ahol érvényesülhet, alkothat, áldhat és adhat, hihetetlen szabadságnak örvendhet.”