Visszatérés a közösségbe

Dani Gyöngyi paralimpikon, Magyarország első világbajnoka női tőr csapatban. Dobogóra vezető útja kihívásokkal teli volt, azonban Isten segítségével minden akadályt leküzd. Életében fontos szerepe van az önkénteskedésnek, ezért is vállalta a NEK Önkéntes Programjának egyik hírnökeként való részvételt az Eucharisztikus Kongresszuson.

- Tizenhat évesen hoztál egy döntést, megpróbáltad eldobni az életed. Sok tinédzser kerül ma is olyan helyzetbe, mint te voltál akkor. Van bármilyen tanácsod nekik?
- Nem hittem el, hogy van kiút abból az elkeseredett állapotból, amelyben akkor voltam. Azt gondoltam a szerelmi és az életem más területein megélt és másoknak okozott csalódások miatt, hogy ez az egyetlenegy megoldás van számomra. Utólag úgy fogalmaztam, hogy nem tudtam változtatni az életemen, ezért azt gondoltam, hogy az életállapotomon kell változtatni. Ha ezen akkor csak egy kicsit tovább morfondírozok, akkor talán rájöttem volna, hogy ez nem így van. Sokan mondták, milyen bátor voltam, hogy felmentem a tetőre… Szerintem gyáva voltam.

- Miért látod gyávának az akkori önmagad?
- Nem mertem szembenézni az élettel. Ahhoz sokkal nagyobb bátorság kell, hogy megoldjuk a problémákat, amelyek elénk tornyosulnak. Az élet tele van kihívásokkal, akadályokkal, azonban ezeket az akadályokat nem egyedül kell leküzdeni. Sohasem egyedül megyünk az úton, hiszen mindig ott van velünk a Mindenható. Amikor azt gondoljuk, hogy egyedül vagyunk, akkor vagyunk igazán Vele. Az életet ajándékként kaptuk, amit nyilván akkor, amikor felmentem a tetőre, nem tudtam. Amikor valaki készül egy ilyen döntést meghozni, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenféleképpen még mielőtt eljutna idáig, nézzen fel a jó Istenre, üljön oda hozzá, beszélgessen vele és rá fog jönni, hogy nagyon sok ajándékot tartogat számára még az élet és nem ez a megoldás.

- A veled készül interjúk nyilvánvalóan arra fókuszálnak, hogy az eset után, műtétek, rehabilitáció, útkeresés, egy új élet kezdődött, amelyben kiteljesedtél világklasszis sportolóként, anyaként, a polgári életedben is dolgozol, segítesz másoknak. Kevesebb szó esik arról, hogy ezek mögött mennyi, mennyi munka, tanulás, küzdelem van. Kik és mi segített abban, hogy így tudj élni a második eséllyel, amelyet felkínáltak számodra?
- Nagyon sok embert küldött a Jóisten, akik segítettek, sok kicsi állomás volt. Amikor a kórházban magamhoz tértem az ugrás után a nővérem volt a legfontosabb támaszom. Azt mondta: „Gyöngyi, ismerek kerekesszékes embereket, akik boldogok”. Akkor még nem értettem miért mondja ezt, csak később értettem meg, hogy mennyi lehetősége van egy kerekesszékben ülő embernek is. Budapesten a Marczibányi téren a Mozgássérültek Állami Intézetébe kerültem. A fentiek közbenjárására olyan közösségbe kerültem, amelynek tagjai templomba jártak, imádságos lelkületűek voltak, ugyanakkor nagyon vidámak voltak és jól érezték magukat együtt. Ők csábítottak el először egy keresztény közösségbe, illetve egy ifjúsági találkozóra Nagymarosra, ahol először találkoztam Istennel. A gondviselésnek tulajdonítom, hogy ilyen embereket ismerhettem meg, akik által megtapasztalhattam Isten
szeretetét.

- A Marczibányi tér nemcsak lelki, hitéleti szempontból hozott fordulatot az életedbe…
- A Marczibányi téren voltak olyanok, akik sportoltak. Velük kosárlabdáztam először, majd megismertem a többi sportágat, amelyeket kerekesszékben is lehet űzni. A vívást is kipróbáltam. Sok örömöt és sikert hozott az életembe, még a paralimpiára is kijutottam. Rengeteg ember volt az intézetben, akikre támaszkodhattam, mankót adtak. Sok barátot szereztem ebben az időszakban, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot.

- Ha ránézel életed eddigi szakaszára, mit jelent számodra az, hogy tanulás, tanulási folyamat?
- Nyitottságot és alázatot, e két dolog alapfeltétele a tanulásnak. Nemcsak az iskolapadban, hanem a mindennapokban is, amikor találkozunk másokkal, beszélgetünk, nyitottnak kell lenni arra, hogy bármelyik pillanatban valamit tanulhatunk a másiktól. Szeretek tanulni, tíz év után most ismét azt éreztem, hogy hiányzik, hogy odaüljek a tankönyek fölé és új tudásanyagot szerezzek. Újra iskolába járok.

- Mit tanulsz?
- Beiratkoztam a Testnevelési Egyetem sportmenedzser-szervező szakára. Remek tanáraim vannak, nagyon élvezem az előadásokat, szívesen ülök le tanulni.

- Tanulsz, sportolsz, dolgozol, családanya vagy. Hogyan néz ki egy átlagos hétköznapod?
- Általában a délelőttjeim lazák, itthon vagyok, felkészítem az óvodába a gyereket, majd egy kis házimunka vár rám. Délben elmegyek kondiedzésre, ebéd után pedig vívóedzésre. Hét óra körül érkezem haza, az este a fiamé, Kristófé, aki az apukájával várja, hogy közösen töltsük el az alvásig megmaradt időt. Hála istennek teljes mértékben támaszkodhatok Balázsra, jó hátvéd, együtt oldunk meg mindent.

- Milyen célokat tűztél ki a sportpályafutásodban? Mi következik? Tokyo 2021?
- A tokyo-i ötkarikás játékokra készülök a csapattal. Ez lesz az utolsó paralimpiám. Természetesen kedvtelésből lemegyek majd a vívóterembe. Örülök, hogy végre szabadon eljárhatok síelni, siklóernyőzni. Jó ideje nem engedélyezettek számomra az extrém sportok, ezért nagyon fogom élvezni, hogy végre megszűnnek ezek a tilalmak. Azt tervezem, hogy a visszavonulásom után a háttérből ösztönzök másokat sportolásra. Úgy érzem, nem tudok visszatérni a civil szakmámhoz. A kisfiam születése óta túlságosan érzelgős lettem, hogy továbbra is munkavállalási tanácsadóként dolgozzam. Ugyanakkor, immáron sokadik éve
szervezem az általam megálmodott MERI sportnapot, ami a mozgássérültek nagy sportágválasztója. Remélem, hogy sportolói karrierem lezárása után hasonló területen vállalhatok munkát.

- Az elmúlt években hol több, hol kevesebb figyelem jutott az akadálymentességre, arra, hogy a társadalom és itt a sportolói társadalomra is gondolhatunk, hogyan viszonyul a mozgáskorlátozottakhoz, a látás- és hallássérültekhez. Hol tartunk összességében ezen a téren?
- Magyarországon szerintem jó irányba haladunk, egyre kevesebb problémát jelent az akadálymentesség. Ugyan vannak még hiányosságok, elmaradások nagyon sok területen, de előre haladunk. Az emberek egyre nyitottabbak, mivel az akadálymentesség biztosítása fejlődik, ezért egyre több sérült emberek ki tud menni az utcára, így az emberek több sérült embert láthatnak magunk körül, mint korábban. Azt veszem észre, hogy egyre inkább elfogadják, megismerik őket. A sportban szintén ezt látom. Annak idején, amikor elkezdtem sportolni, akkor még furcsán néztek ránk a többiek, be kellett mutatnom, hogy mi az a kerekesszékes vívás. Amolyan csodabogaraknak láttak minket. Most lelkesen jönnek már le a terembe mind a sportolók, mind az edzők, hogy kipróbálják. Amikor a Paralimpiai Bizottság vagy a Vívó Szövetség felkéri őket, hogy eddzenek minket, azt megtiszteltetésnek és
kihívásnak veszik, szívesen jönnek.

- Elfogadtad a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Önkéntes Programja felkérését, hogy hírnökként támogasd a küldetésüket. Mit jelent számodra ez a felkérés?
- Égi üzenetként fogadtam a megbízást, amely megerősít abban, hogy visszafogadott az Egyház. Azt, hogy pont az önkéntesek hírnöke leszek, jelnek tekintem, hiszen magam is révészként önkénteskedem. Így végzem azt a munkát, amely során sérült emberekkel beszélgetek, részt veszek a sportszervezésben. Az, hogy a NEK Önkéntes Programjának egyik hírvivője lehetek számomra azt jelenti, hogy jól csinálom, amit csinálok, odafigyelnek rám és ezt köszönöm szépen! Visszatértnek érzem magam az Egyházhoz, a közösséghez.

- Említetted, hogy révész vagy. Mit jelent ez?
- A Marczibányi téri intézet korábbi igazgatója indított el azon az úton, hogy révészkedjek. Kezdetben nem értettem, hogy mit jelent mindez. Új dolog volt ez akkor Magyarországon. A révészkedés során kerekesszékesek segítenek azoknak, akik most kerültek hasonló helyzetbe. Támogatást nyújtunk ahhoz, hogyan birkózzanak meg mindezzel. A mai napig hálás vagyok érte, hogy akkor kiválasztottak, mert nagyon szeretem ezt a tevékenységet. A révész nem ad tanácsot, az életével mutatja meg, hogyan kell alkalmazkodni ehhez az új életformához.

- Milyen súlya lehet az önként adott segítségnek, támogatásnak a 21. században?
- Minden időben fontos az önkéntesség, nemcsak azoknak az embereknek, szervezeteknek, akik az önkénteseket igénybe veszik, hanem magának az egyénnek is, aki önkéntes szerepet vállal. Az önkéntességre, önkéntesekre szüksége van a társadalomnak ahhoz, hogy fejlődjön, haladjon, az egyénnek pedig ahhoz, hogy kiteljesedjen, embernek érezze magát. Engem boldoggá tesz, ha önkéntes szerepet vállalhatok és segíthetek másoknak, jobb embernek érzem magam tőle. Hitvallásom, hogy mind a sport által, mind a saját életem példáján embereknek erőt adjak.

Névjegy:

Gyöngyi 2012-es londoni paralimpiai játékokról két ezüstéremmel (egy egyéni és egy csapat), majd a 2016-os Rió de Janeiróban megrendezett paralimpián csapatban ezüst-, és egy bronzéremmel tért haza.
16 éves korában egy baleset miatt került kerekesszékbe, azonban ez nem akadályozta meg, hogy profi sportolóvá váljon. Több sportot is kipróbált, végül a vívás lett a nagy szerelme, szerencsénkre, hiszen Gyöngyi 2004-ben részt vett első ízben az athéni paralimpián, ahonnan egyéniben és csapatban nyert három ezüstéremmel tért haza.
Gyöngyivel találkozhattatok már a NEK ‘Ő és Én’ című minisorozatában is, ahol mesélt balesetéről, és arról hogyan talált rá hitére. Tanúságtételét ITT nézhetitek meg:

Gyöngyi sose titkolta, hogy került kerekesszékbe. Tinédzser korában lelki problémákkal küzdött, amely az öngyilkossághoz vezette, és leugrott a tetőről. Balesete után került fel Budapestre a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetében (MÁI) tanult. Itt találkozott sportolókkal, akik hatására több sportot is kipróbált, majd végül rátalált a vívásra. Mindemellett az intézetnek köszönheti, hogy megtalálta lelki útját is és rátalált a hitre is.
Kendőzetlenül beszélgettünk Gyöngyivel balesetéről, hitéről és céljairól.