Your church is open – így hívott be a templom

„Én nem gyakorlom a vallásomat, nem járok templomba, a magam módján hiszek Istenben, vagy nevezzük bárhogy…” Többször találkoztam már ezzel a gondolatmenettel. Sőt, most így visszagondolva az életem korábbi szakaszaira, abban sem vagyok biztos, hogy régebben nem valami hasonlót gondoltam én is a vallásgyakorlás szükségességéről. Hiszen templomba nem jártam, a vallásomat valamilyen más módon, alkalomszerűen sem gyakoroltam, hinni meg vagy hittem, vagy csak akartam hinni. Szóval, át tudom érezni ezt a félállapotot az Isten és az istenhiányos lét határán.

Jártam hittanra, konfirmáltam. Nagy ritkán, de még évente sem, elmentem, inkább betévedtem egy-egy istentiszteletre, valamelyik egyházi ünnep alkalmával. Tényleg jól elvoltam vallásgyakorlás nélkül, nem hiányzott a templom.

„Ott vagyok közöttük.”

Semmi garancia nincsen rá, hogy Isten minden nap, minden órában jelen van a világ összes templomában. Neki nem kötelessége munkaidő-szerűen bejárnia, bárhol, bármikor, bárkinek megjelenhet az életében – és bárhogy! De! Jézus nem véletlenül mondja, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ebből pedig számomra az a megnyugtató és örömteli következtetés vonható le, hogy a Jézusban hívő emberek által életre kel a templom is, ahova érdemes nemcsak nagy ritkán betévedni, hanem hetente legalább egyszer elvinni a lelkünket istentiszteletre, szentmisére – olyat is ismerek, aki néha ide, néha oda.

Van egy jó barátom. Rendszeres templomba járó. Viszonylag ritkán találkozunk, de amikor igen, akkor egyre többet beszélgetünk Istenről, hitről, vallásról. Biztosan nem tudom, de azt érzem, hogy a hitkeresés állapotában van. Azt viszont tudom, hogy fontos neki a hit gyakorlásának helyszíne, hogy az lehetőleg egy hagyományos értelemben vett, régebbi építésű templom legyen. Azokkal a téglákkal, falakkal, fából készült padokkal, régi képekkel, azzal a finom ódon templomillattal, ami tényleg segít - divatos szófordulattal élve – kimaxolni a templomélményt.

A lényeges és a fontos

Én is szeretek templomba járni. Sőt, mondhatni az elmúlt években fokozatosan rászoktam. Ugyanakkor hálás vagyok Istennek, amiért a legváltozatosabb helyzetekben is megtapasztalhatom a jelenlétét. Ilyenkor a mindennapi életből sarjadó gondok hatásukat vesztik, pillanatok alatt elillannak belőlem, és – ahogy a napokban hallottam ezt a mondást – világossá válik a különbség lényeges és fontos között.

Ezzel a barátommal Angliában jártunk. Egyik nap történt velünk valami rossz. Valami elkeserítő, valami mellkast sajdító. Ennek az elszomorító kollektív élménynek súlya teljesen ránk telepedett. Fájt, ahogyan éreztük a lélek súlyát.

Kedvetlenül, tanácstalanul, együtt, mégis elhagyatva bandukoltunk vissza a szállásunkra. Már majdnem odaértünk, amikor az út túloldalán megláttunk egy anglikán templomot. A bejáratánál pedig egy feliratot: Your church is open – A templomod nyitva áll. A barátommal egymásra néztünk és tudtuk, hogy át kell kelnünk az út túloldalára. Lehet, sőt, azt hiszem, szinte biztos, hogy ha a felirat nem invitál minket, talán csak átpillantunk a templomra, és kedvetlenségünkben inkább tovább sétálunk a szállodába. Szerencsére nem így tettünk…

Beléptünk a templom oldalajtóján. Ahogyan haladtunk befelé, a város, s vele együtt az élet zavaró zaja is elmaradt mögöttünk. Négy-öt ember ült egy asztal körül. Halkan beszélgettek. Szinte csak tekintettel köszöntünk egymásnak, többre nem is volt szükség. Előre mentünk az oltárhoz. Leültünk az első sorokban. Imádkoztunk. Csendben, magunkban. Egyedül voltunk, de mégsem magányosan. Jó volt csak úgy lenni. Bízni, hinni, kérni, és részesülni a vigasztaló nyugalomban.

A megoldás: Isten

Néhány perccel később elindultunk kifelé a templomból. Amikor odaértünk az asztalnál beszélgető emberek mellé, egyikük felállt. A lelkész volt az. Köszöntött minket, érdeklődött, hogy honnan jöttünk, miért tértünk be hozzájuk. A barátom jól tud angolul. Keni-vágja a nyelvtant, gazdag a szókincse, de amikor élesben használja – talán, hogy nehogy hibázzon valamit – annyira odafigyel minden szóra, mondatra, hogy a beszédéből hiányzik egy kis lazaság, egy kis gördülékenység. De nem ezúttal. Egyből feltűnt, talán még a szemem is kikerekedett kicsit: nem kereste a szavakat, biztos, hogy nem koncentrált a nyelvtanra. Folyékonyan és tökéletesen beszélt. Arról, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember tehetetlen, és nem lát más megoldást a helyzetre, mint Istenhez fordulni, imádkozni. Ha lehet ilyen furcsa kifejezéssel élnem, édes-szomorú érzések vettek körbe minket. A lelkész tudta, de ami sokkal fontosabb, mélyen átérezte, hogy miért tértünk be hozzájuk. Néhány szóval biztatott bennünket, elköszöntünk egymástól, és úgy léptünk ki a templom kapuján, hogy a tömény rosszat oldani kezdte bennünk az Istentől kapott vigasztalás, megtapasztaltuk ahogy gondot viselt ránk.

Ez a be nem tervezett, „szürke-hétköznapi” templomlátogatásunk, az ott kapott élmények, érzések talán a szimbolikusnál erőteljesebben mutatták meg, hogy miért (is) jó templomba menni, templomba járni.

A templomok ajtajai nyitva állnak előttünk, tartsuk ezt észben, a lelkünk érdekében, mert életminőség-javító hatása van, ha részese vagyunk annak, amikor Jézus nevében többen összegyűlünk.

Szeptemberben, Budapesten több tízezren gyűlünk majd össze…


M.T.