Az örökimádásban húsvéti békét kapunk

A köznyelvben „normalitásnak” nevezett időszak alatt az emberek többsége úgy élt, mintha Isten nem is létezne, hitük folyamatosan gyengült, és az aposztázia csupán egy tünete volt ennek a periódusnak – mutatott rá Justo Antonio Lofeudo, a Legszentebb Eucharisztia Misszionáriusai szerzetesközösség alapítója a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szerdai fakultációján. Az örökimádás világméretű mozgalmának fő szervezője hozzátette, először Szent II. János Pál pápa, majd XVI. Benedek pápa is meghirdette az evangelizációt, utóbbi „azokban a régiókban, ahol előtte még ez nem történt meg. A felhívása kiterjedt azokra a régiókra is, ahol ahol a mélyre nyúló keresztény gyökerek ellenére a szekularizáció miatt az emberek komoly hitbéli válságot éltek meg”. Ezeknek célja a Jézus Krisztussal és az Egyházzal való kapcsolatuk megújítása volt.

Lofeudo atya leszögezte, a koronavírus miatti korlátozások következtében a helyzet csak romlott, sok templom továbbra is zárva tart, ahol pedig az újranyitás már megtörtént, nagyon kevés hívő látogatja a szertartásokat, kevesebb, mint amennyit a hatóságok által szabott kapacitásbeli korlátozás engedne. Hangsúlyozta, nem megoldás az interneten keresztül közvetített szentmise vagy szentségimádás, ezt a hanyatlást csak az állíthatja meg, ha közösségeink középpontjába az Istent helyezzük. Mint mondta, meg kell honosítani a szentségimádás gyakorlatát minden egyes plébánián, ez létfontosságú a hit fennmaradásához. és annak megerősítéshez is, és ahol csak lehetséges, a szentségimádásnak folyamatosnak kellene lennie, mindenféle megszakítás nélkül.

A szerzetes tapasztalatait megosztva arról számolt be, hogy amikor megszakítás nélkül imádják az Urat, az Egyház képes megújulni, és ilyenkor nemcsak a plébániák, hanem a családok és az egyének életében is alapvető változás tapasztalható. Lofeudo atya szerint fontos, hogy egyre gyarapodjanak az olyan plébániák, ahol a lelkipásztorkodás az Eucharisztia folyamatos ünneplésében és imádásában gyökerezik, és abból is táplálkozik, mert így meg tudunk küzdeni az Eucharisztia áhítatának hiányával, és vissza is tudjuk állítani annak régi fényét. Fel kell hívni a hívek figyelmét Krisztus valódi jelenlétére az Oltáriszentségben, és emlékeztetni arra, hogy Őt dicsőíteni méltó. Még akkor is, ha „az Oltáriszentség imádását néha fáradtságos feladatnak is éreznénk, vagy nem látnánk egyértelműen annak gyümölcsét” – szögezte le Lofeudo atya, hangsúlyozva, „az Úr önmagáért akkor is dicsőítést érdemel, mert Ő a mi Teremtőnk, Megváltónk és Üdvözítőnk, és Ő örök szeretettel szeret minket”.

Tapasztalataiból kiindulva az örökimádás mozgalom vezetője arról számolt be, a legnagyobb kegyelem, amelyet bárki, különösen hívő emberként, az örökimádás-kápolnákba belépve megtapasztalhat, az a béke, „a húsvéti béke”. Egy híve arról mesélt neki, amíg ő elutazott, egy templomba nem járó ismerősét kérte meg, helyettesítse őt hetente egy órára. Visszatérve az ismerős azt mondta neki, hogy szeretne feliratkozni heti egy órára, mert az a béke, amely a kápolnában honol, semmihez sem fogható. Egy másik személyes tapasztalás pedig egy pszichológus beszámolója volt az Oltáriszentség imádására visszavezethető egyedülálló terápiás hatásról: egy súlyos depresszióban szenvedett beteg olyannyira felépült, hogy végül éjjeli imádásra is feliratkozott egy Buenos Aires-i örökimádás-kápolnában.

„Akinek sikerül békére lelnie, az végül a béke hordozójává válik, illetve az Úr azzá teszi. És a béke nem csak ahhoz adott személyhez jut el, aki ebben a kegyelemben részesült, hanem rajta keresztül a családjához, a környezetéhez és másokhoz is” – hangsúlyozta Lofeudo atya. Ám arra is rámutatott, ezek az örökimádás-kápolnák nemcsak a béke, hanem más kegyelmek kiáradásának a központjai is.

Az örökimádás által a Jézussal fennálló kapcsolatunk tovább erősödik, valamint hozzájárulunk az evangelizációhoz is – mutatott rá a mozgalom vezetője.

Lofeudo atya az örökimádás missziójával kapcsolatban megjegyezte, annak két pilléren kell állnia. Fel kell nyitni az emberek szemét az Úr valódi jelenlétére az Oltáriszentségben, illetve az állandó szolgálat megszervezése, hogy mindig legyen legalább egy imádó az Úr színe előtt. Akik elkötelezik magukat heti egyórányi imádásra, egy az Eucharisztiában jelenlevő Krisztus köré fonódó, szeretetre és hitre épülő töretlen lánc részévé válnak, amelyben tisztelettel, hálával és elismeréssel adóznak az Úrnak Isteni nagyságáért és irántunk tanúsított örök szeretetéért – zárta szavait Justo Antonio Lofeudo atya.

Fotó: Thaler Tamás