Csendben, de nem magányosan

Gyerekkoromból pontosan emlékszem arra a halk, mindig nagyon tapintatos neszre, ahogy a nagymamám vasárnaponként a mise végének közeledtével motozni kezdett viseletes, de ragyogóan tiszta retiküljében, s előhalászott belőle egy csomóra kötött fehér zsebkendőt, amiben az Új Emberre félretett forintokat tartotta. Kicsit olyan volt ez számára, mint egy szertartás. Az áldás után kikászálódott a padból, majd odaérve a frissen nyomtatott lapokhoz bedobta a perselybe a gondosan kiszámolt érméket, elvett egyet a kupac tetejéről, majd táskájába rejtve az aktuális számot határozott léptekkel hazasétált, otthon pedig az elmaradhatatlan kávésbögrével a kezében pontosan egy órán át lapozgatta az újságot, időnként hümmögve, máskor elmosolyodva, vagy épp elérzékenyülve zörögve a papírral.

Az Új Ember idén 75 éve szolgálja hűségesen olvasóit. Egyszer – ’56-ban – betiltották fél évre, de egyébként minden vasárnap eljuthatott azokhoz, akik szívesen lapozgatták. Ennyi évtized után most először nem vehették kézbe az újságot a hívek a megszokott módon, a vasárnapi mise után.

Miután a templomok ugyan nem zártak be, de a hívek biztonságuk érdekében nem látogathatják a liturgikus eseményeket, a hetilap értékesítésének legfőbb csatornája bezárult. Kuzmányi István, a lap főszerkesztője két napja egy felhívást tett közzé, hogy aki 24 órán belül küld egy e-mailt a nevével, címével ahhoz eljuttatják ingyenesen a hetilap ünnepi dupla számát. Egyetlen nap alatt több mint kétezer igénylés érkezett a szerkesztőséghez.

Kuzmányi István összefogott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Titkárságával és a világesemény önkénteseivel, és két napja postai úton és személyesen kézbesítik a lapokat.

Megkapta az Új Embert az orvos, az ügyvédnő, a tanárnő, a kőműves, az öreg nénik és bácsik az idősek otthonából, a betegek a kórházból, sőt, még a gazda is, akit a traktorján ülve talált meg az újság, s aki csak annyit mondott meghatódva: „Isten áldja meg magukat.”

Nem számított, kinek mi a foglalkozása, ki hány éves. Mindenki egyformán örült.

Egy idős hölgy a fővárosban a Vásárcsarnok mellett otthona magányában tölti a mindennapjait. A lift nélküli harmadik emeleti lakásáig önkéntesek vitték a hetilapot.

„Két hónappal ezelőtt halt meg a férjem. Egyedül vagyok. A Jóisten küldte magát. A gyermekeim is csak az ajtón belülre teszik le az ételt és mennek. Köszönöm az olvasmányt, reményt merítek belőle”

– mesélte a találkozás megható történetét az egyik önkéntes.

Legtöbbször kaputelefonokon át hangzik el a lap postaládába helyezése után a köszönet. Van, aki otthona nyitott ablakából mosolyog és integet. Az első felhívás alapján Budapest és környékéről várták a lapigényeket. Végül a NEK vezető munkatársai az önkéntesség jegyében nyakukba vették az országot. Polgármesterek is kértek az újságokból, hogy közösségük számára így tegyék szebbé a különös húsvétot.

Eger, Dunaújváros, Érd, Budaörs, Törökbálint, Pusztaszabolcs, Velence, Esztergom, Ősi, Várpalota és Székesfehérvár lakói is hozzájutottak a lélekemelő, ünnepi olvasmányhoz. Kórházakból és több idősek otthonából is érkezett kérés, hogy szeretnének hozzájutni a dupla lapszámhoz.

„Csak a postaládákig vittük, visszük a küldeményeket, de – az önkéntesek beszámolói alapján – ki-ki az adott helyzetben az erkélyről, a lépcsőházból integetve és megköszönve, vagy egyenesen az utcán utánunk szaladt, és mintha nem hitte volna, hogy mindez megvalósulhat, könnyfakasztóan őszinte köszönetet mondott az ünnepi lapért és kiszállításáért” – számolt be megrendülten a kezdeményezés hatásáról Kuzmányi István a Magyar Kuríron megjelent cikkében.

Biztos vagyok abban, hogy ez a lapszám sok-sok otthonban különleges helyet kap majd, s bekerül a megőrzendő tárgyak közé. Mert 2020 Húsvétja már nem a világméretű járvány miatt a legkülönösebb, hanem az emberi önzetlenség és jóság miatt.

Gyarmati Orsolya

Fotó: Ambrus Marcsi

További képekért kattints alább a galériára!