Életre szóló emlékek és élmények

Igazi Húsvét volt ez is, talán a legigazibb. Olyan, amire mindenki emlékezni fog - akár hívő, akár nem, akár fiatal, akár idős, akár egészséges, akár nem. Valószínűleg mindenki mást fog utólag kiemelni belőle, de egy biztos: mindenkinek másképp telt, mint eddig bármikor. Így voltunk ezzel mi is.

Sokat tanakodtam, hogyan tudnám minél jobban megfogalmazni ötfős családunk húsvétjának lényegét, és az újságokban olvasható számtalan értékes gondolat mellett valami ránk jellemző sajátot, egyedit leírni, végül megkérdeztem a gyermekeimet. Négyhetes itthonlétünk és ötnapos ünnepünk legfontosabb gondolatait olyan jól visszaadták, hogy utána csak ennyit tudtam hozzátenni: ti már mindent elmondtatok.

Amit a gyerekek legelőször kiemeltek, az természetesen az idei húsvét „különlegessége” volt, de amikor kicsit jobban belementünk ebbe a ma már általánossá, sőt unalmassá vált kifejezésbe, akkor kiderült: nemcsak mi felnőttek, hanem a gyerekeink sem a bezártságot, hanem a nagyböjti időszak és a húsvét ünnepélyességet és az ezzel kapcsolatos események szépségét, az ezekre szánt viszonylag sok időt, és a plébániával folytatott – ugyan többnyire online, de mégis folyamatos – kapcsolattartást emelték ki.

Először is megemlékeztünk arról, hogy bár utolsó percig reménykedtünk, végül mégiscsak elmaradt középső fiunk ministránsavatása március 22-én, de előtte (maroknyi hívővel) részt tudtunk venni az utolsó „offline” szentmisén, március 19-én este, a Zugligeti Szent Család plébánián, amikor mindkét fiunk – a fel nem avatott kisebbik is! – szolgálhatott. Nagyon büszkék voltunk rájuk és bár fájó szívvel, de valahogy mégsem szomorúan búcsúztunk az üres templomtól.

Aztán eszünkbe jutott, milyen jó volt március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén délben közösen elmondani egy Miatyánkot a Szentatya kérésére, majd megismételni ugyanezt április 4–én, a Passió 2020 tervezett napján. Mindkét nap kirándultunk, és pontban délben, ott, ahol éppen voltunk, körbeállva megfogtuk egymás kezét és úgy imádkoztunk.

Felidéztük Ferenc pápa Urbi et orbi áldását az üres Szent Péter téren, miközben folyamatosan zuhogott, a szimbolikusan mindent és minden lábat tisztára mosó eső. Ugyancsak szép emlékünk marad április hónap első péntekének, azaz április 3-ának esti miséje és az utána következő közel egy órás szentségimádás, amit mi is megtartottunk: tíz-tíz percre mindenki bevonult az erre a célra elsötétített, gyertyával megvilágított (vendég)szobába, ahol egyedül, csendben, szabadon imádkozhatott. Tekintve, hogy a kislányunk még nincs 7 éves, nem gondoltam, hogy ez neki is menni fog, de annyira jól sikerült, hogy nekem, az utolsónak alig maradt már időm, sietve kellett elmondanom imámat koruk miatt veszélyeztetett családtagjainkért és az egészségügyben dolgozókért – akikért egyébként minden este elmondunk egy imát.

Másnap, április 4-e kétszeresen is emlékezetes nap maradt a számunkra: idén e napon volt Virágvasárnap és édesanyám halálának 20. évfordulója is – amire eredetileg Erdélyben, az ottani rokonokkal együtt terveztünk megemlékezni, de ahogy annyi mindent, ezt sem tehettük meg idén. Így végül a zugligeti templomban kértünk érte misét, amit az online közvetítésnek hála minden rokonunk, Szombathelytől Érden és Kolozsváron át Székelyudvarhelyig követhetett. Bár előtte sokat szomorkodtam amiatt, hogy nem tudunk édesanyám sírja mellett imádkozni, a mise alatt békével töltött el a tudat, hogy bár távol vagyunk tőle, mégis együtt gondolunk rá és egymásra. S közben egyáltalán nem mellékesen együtt ünnepeljük meg a Virágvasárnapot is.

A Nagyhét a húsvétra történő fizikai és lelki készülődés jegyében telt; a szokásos, de a szokásosnál alaposabb, nyugodtabb és valóban közösen végzett takarítással, főzéssel-sütéssel, néha kisebb-nagyobb sétákkal és sok-sok kerti kintléttel, a természet ébredésének csodálatával. Valószínűleg a korábbi hosszas lelki ráhangolódás miatt szinte alig volt ellenállás a gyerekek részéről, hogy a délutáni játékot három napon át megszakítsuk egy-egy misével: hat óra előtt pár perccel mindenki magától abbahagyta, amit épp csinált, az egyik fiunk szó nélkül készítette elő a számítógépet, a másik a gyertyát. Talán még sosem voltunk olyan pontosak a vasárnapi miséken a templomban, mint most itthon, a Nagyhéten.

A misék előtti várakozás központi kérdése mindig az volt: vajon ma ki ministrál? Papunk biztonsági okokból ugyanis legtöbbször csak a ministránsvezetőt engedte maga mellé, Tóth Mártont (akivel egyébként március elsején a Mária Rádióban beszélgettünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán). A nagypénteki liturgián viszont már mindhárom fiútestvérével együtt szolgált Marci, s szombaton és vasárnap is jelen volt egy-egy testvére. Ministráns fiainknak ismerősek voltak a szertartások, a kislányunk időnként belekérdezett, hogy mi miért történik és mit jelent, amire most volt lehetőség válaszolni – eltérően a templomi miséktől. Persze néha látványosan unta is, de magához képest nagyon fegyelmezetten végigülte az összeset, még a nagyszombati kétórás szertartást is. Ebben sokat segített, hogy számára is ismerős volt a pap, a ministráns és a kántor (hangja), az énekek és imák szövege pedig ki volt vetítve, így azokat velünk együtt tudta énekelni. A gyerekek számára egyébként a misék kedvenc része a lelki szentáldozás volt; szövegét már kívülről fújják.

Talán ezek miatt is fogalmazódott meg bennük (és bennünk is), hogy nem hiányzott a templomba menetel. Természetesen nagyon fogunk örülni, ha újra kinyitnak majd Isten házai, de nekünk most mégsem volt hiányérzetünk. Sikerült ugyanis a misék és a nagyheti szertartások hangulatát képernyőn keresztül is megélni. Ennek ellenére a Nagyhét három fénypontja mégis „offline” élmények voltak: amikor Virágvasárnap benézhettünk a templomba egy rövid imára és elhozhattuk a megáldott barkát; amikor kedden délelőtt végre elmehettünk gyónni – mennyivel jobb érzés a templomkerti napsütésben beszélni a plébánosunkkal a gyóntatófülke félhomálya helyett – és a húsvétvasárnapi áldozás, ugyancsak a templomkerti napsütésben.

Amikor arról kérdeztem őket, mi az, ami nem jó, ami hiányzik, akkor a gyerekek elárulták: nagyon jó együtt lenni már több mint négy hete, és tulajdonképpen még a barátok és osztálytársak sem hiányoznak annyira, viszont a nagyszülők igen. Vágynak arra, hogy velük legyenek, megöleljék őket, beszélgessenek velük, együtt kimenjenek a kertbe a nagyapával a szokásos tojásszámoló körútra, nagyival megvizsgálni a kerti növények fejlődését, Laci tatával ellenőrizni a szerszámok állapotát, Mária nénivel megsimogatni a szomszéd kutyát... A telefonbeszélgetések és a húsvétvasárnapi képernyős családi beszélgetések örömteliek voltak, de nem pótolják a valódi találkozásokat. Ha másért nem is, ezért mégiscsak jó lenne, ha véget érne ez a karantén...

Forrás és fotó: Antal-Ferencz Ildikó