A mennyből alászállott élő kenyér – Folytatódott az esztergomi eucharisztikus konferencia

Az első előadó Michael Zheltov orosz ortodox teológus volt, aki történeti áttekintést adott arról, hogyan változott az Eucharisztia tisztelete, illetve az áldozás feltételei az Orosz Ortodox Egyházban. A 14. század végére egy egészen szigorú gyakorlata alakult ki annak, ki járulhat szentáldozáshoz. Eszerint minden liturgián csak a papok áldozhattak, a hívek évente egyszer, a nagyböjt idején - tehát nem húsvétkor, ugyanis az Eucharisztiában való részesüléshez szorosan kapcsolódott a bűnbánat. A szigorú böjti előírások betartása mellett az áldozásra való felkészüléshez tartozott, hogy minden templomi szertartáson részt kellett venni, valamint minden nap el kellett mondani megadott imádságokat. Ám a lelkiatya még ezek teljesítése után is megtilthatta az áldozást, ami tehát egy ritka és nagyon misztikus esemény volt a hívek számára. Emiatt pedig nem volt az Orosz Ortodox Egyház hívő népe életének középpontjában.

A 17. században változás indult el, például lerövidültek a kötelező imádságok, Nagy Péter cár pedig előírta, hogy mindenkinek évente legalább egyszer részesülnie kell az Eucharisztiában, és erről igazolást is kellett kapnia. A 20. század történelmi eseményei is formálták a hagyományokat. Az 1917-es forradalom idején sok régi szokástól meg akartak szabadulni az emberek, és ez vonatkozott az egyházi szabályokra is. A kommunisták számos egyházi személyt és világi hívőt megöltek, az így meggyengült közösségek életének középpontjába került az Eucharisztia, amit sokszor egyszerű körülmények között ünnepeltek.

Nicolae Preda diakónus-lektor a román ortodox liturgiákon használt kenyérről szólt előadásában. Az a meggyőződés, hogy az Eucharisztia az Egyház egységének szimbóluma, már a kezdetektől jelen van a román ortodox hagyományokban. Szent Pál tanítása a kiindulópont: „És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy a kenyér, s egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk" (1Kor 10,16-17). Ezt fejtik ki aztán a nagy egyházatyák, Antiochiai Szent Ignác, Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János.

E teológiai tanítást tükrözi már maga a kenyér, a proszfora, ami átváltoztatva Krisztus testévé válik. A liturgiákon használt kenyér eleinte nem különbözött a hétköznapi élelmiszertől. A 2-3. században kezdtek rá keresztet rajzolni vagy nyomni. A 8. századra alakult ki, hogy csak az előírásoknak megfelelő jellel ellátott kenyeret használhatták a liturgiákon. A kereszt mellett megjelentek az Üdvözítőre utaló feliratok, de maga a proszfora is lehetett kereszt alakú. A négy kar a négy elemet is szimbolizálja abban az értelemben, hogy Krisztus megszenteli a világot. A kenyér két rétege Jézus kettős természetére utal. Idővel számos, összetettebb forma is kialakult, de mindegyiket különleges gonddal és odafigyeléssel készítik.

A konstantinápolyi ökumenikus pátriárka küldötteként Makariosz hrisztupoliszi püspök (Makarios of Christoupolis) tartott előadást a konferencián. Megemlékezett a november elején elhunyt Robert Taft jezsuita szerzetesről, aki a keleti liturgiák szakértőjeként nagy hatással volt az ortodox teológusok és szerzetesek képzésére.

A püspök előadásában többek között szólt az Eucharisztia tiszteletével kapcsolatos vitákról, melyek a bizánci képrombolások idején lángoltak fel. Ennek kiindulópontja az a gyakorlat volt, hogy a hívek bizonyos értelemben el voltak zárva az Eucharisztiától a liturgiákon. A legközelebb a bevonulás során kerültek hozzá, amikor a még nem átváltoztatott kenyeret és bort ünnepélyes körmenetben bevitték a szentélybe. A hívek meghajoltak, leborultak az áldozati ajándékok előtt, amit aztán a viták során bálványimádásnak neveztek. Makariosz püspök rámutatott: Isten szellemi hódolatot kíván, de a fény, az illatok, az anyag, így a kenyér, mint jelkép is segítheti ezt.

Az ortodox egyházak képviselői után Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita kapott szót, aki előadása elején hangsúlyozta: a görögkatolikusok szeretnének híd lenni az ortodox és a katolikus egyház között. És ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan jelenik meg az Eucharisztia tisztelete a gyakorlatban, elmondhatjuk, hogy ezen a téren nincs lényegi különbség az ortodox és a görögkatolikus egyházak között. Ha korábban voltak is jelentősebb eltérések, ma már erős a törekvés, hogy a valós vagy látszólagos különbségeket minél jobban feloldják. Szent II. János Pál pápa Orientale lumen kezdetű apostoli levele világos tanítást ad erről: „Mivel valóban hisszük, hogy a keleti egyházak tiszteletreméltó és ősi hagyománya Krisztus Egyháza örökségének szerves részét alkotja, a katolikusok első feladata ennek a megismerése, hogy ez mindenki számára lehetséges módon táplálja és vigye előre az egység folyamatát. Keleti katolikus testvéreink tudatában vannak annak, hogy az ortodox testvérekkel együtt élő hordozói ennek a hagyománynak." De már a II. vatikáni zsinat keleti egyházakról szóló konstitúciója is úgy fogalmazott, hogy a keleti katolikus egyházak, ha ősi hagyományaiktól a korviszonyok, vagy személyi körülmények miatt el is tértek, igyekezzenek visszatérni azokhoz.

E hagyományokhoz való visszatérés jól látható a szentségimádás ájtatosságának gyakorlatában. A Rómával egyesült keleti egyházakban az évszázadok során az együttélés, illetve a közös papképzés hatására egyre vonzóbbá vált a szentségimádás, ami a görögkatolikus egyházakban, így Magyarországon is elterjedt. A keleti liturgiákban azonban az Eucharisztiához kovászos kenyeret használnak, ami fizikailag nem alkalmas arra, hogy behelyezzék a nyugati egyházban használatos monstranciába. Voltak próbálkozások, hogy olyan szentségtartót készítsenek, melybe a négyzet alakú, kiszárított szentséget be tudják helyezni, de ezek nem terjedtek el széles körben. Talán mert érezhető volt ennek a visszássága, hiszen az Élet Kenyeréhez méltatlan az, hogy kiszárítsák - tette hozzá Kocsis Fülöp. Ezért a görögkatolikus templomokban a megmaradt Eucharisztiát tartalmazó kelyhet helyezték ki az oltárra, hogy az előtt imádkozzanak. De ez az ima is inkább hasonlított az énekelt szertartáshoz, litániákhoz, mint a római katolikus egyházban szokássá vált csendes elmélkedéshez.

A szentségimádás ma már csak nyomokban található meg a görögkatolikus egyházban, ahol a liturgiának adnak elsőbbséget más ájtatosságokkal szemben. Az érsek-metropolita úgy fogalmazott, mintha a keleti lelkiség ösztönösen vonzódna ahhoz, amit a Szent Liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban olvashatunk: „A keresztény nép áhítatgyakorlatainak alkalmazkodniuk kell a liturgiához, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék fel a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze fölötte áll valamennyinek."

A görögkatolikus egyház Eucharisztia iránti tiszteletére jellemző, hogy a liturgikus szolgálattevők és hívek is minden körülmények között és következetesen úgy tekintenek az Eucharisztiára, mint a mennyből alászállott élő kenyérre. A latin rítusban is így van ez, ám a gyakorlat eltér. A görögkatolikus egyházban például az akolitussal egyenrangú, kisebb rendben lévő szolgálattevő az alszerpap, de ő semmilyen körülmények között nem áldoztathat, nem is érintheti a szentséget, de még az azt tartalmazó liturgikus edényeket sem. Az eggyel magasabb rangú diakónus is csak püspöki engedéllyel áldoztathat. Az, hogy világi ember áldoztathasson, fel sem merül a görögkatolikus egyházban. Az edényeket, kendőket, amelyek valaha is tartalmazták, érintették a szentséget, csak fölszentelt személy, diakónus vagy magasabb tisztségben lévő klerikus foghatja meg.

A Szent Liturgia elején végzett proszkomídiában (az áldozati kenyér és bor előkészítésében) is megmutatkozik, milyen következetesen megélt áhítattal kezelik a görögkatolikus egyházban az Eucharisztiát. A proszfora egyszerű búzakenyér, aminek elkészítése azonban imádságokkal tűzdelt, szertartásos cselekmény. E kenyérből a Szent Liturgián a pap imádságok kíséretében vágja ki azt a részt, amit báránynak neveznek, amit aztán konszekrálnak. De a proszfora megmaradt része is szentelmény; nem szabad kidobni, általában a ministránsok, a pap vagy a diakónus fogyasztja el, hogy az Eucharisztia vétele után ez legyen az első étel, amit megeszik. Ugyanezen okból szokták a híveknek is kiosztani a liturgia végén, bár ez a hagyomány még kevés helyen éledt fel. A megmaradt szentséget nem szabad félretenni, csak akkor, ha a közeljövőben valakit, például beteget kell megáldoztatni, de ezáltal közvetlenül ő is az adott liturgiához kapcsolódik.

Talán az előszenteltek - teljes nevén előre megszentelt áldozatok - liturgiája állítható a leginkább párhuzamba a római katolikusoknál megtalálható szentségimádás hagyományával, hiszen azon korábban konszekrált szentséggel találkozunk. Ez egy bűnbánati szertartás, melynek végén van áldoztatás; úgynevezett aliturgikus napokon végezik, a nagyböjt idején. A szentséget a megelőző vasárnap teszi félre a pap, és számos imával, hódolattal kísérve veszi elő az előszenteltek liturgiáján a szentségházból. Ezeken a szertartásokon még többször van tömjénezés, két körmenetet is tartanak a szentséggel, számos imát és éneket végeznek, a pap és a hívek is több alkalommal a földre borulnak - igaz, ez inkább a bűnbánatot fejezi ki, ugyanakkor szorosan kapcsolódik az Eucharisztia tiszteletéhez, hiszen az egész szertartás arra épül, hogy bár nincsen eucharisztikus Szent Liturgia, mégis részesülhetnek a hívek az Élő Kenyérben.

A görögkatolikus egyház tehát, ha nem is a latin rítusban elterjedt szentségimádást alkalmazza, nagyon fontosnak tartja, hogy a lehető legodaadóbb módon kifejezze a hódolatot az Eucharisztia iránt - hangsúlyozta Kocsis Fülöp érsek-metropolita. Hozzátette, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve fontos célkitűzésük, hogy növeljék a hívek buzgóságát az Eucharisztia iránt, és ha csak nem valami súlyos ok gátolja, minden megkeresztelt hívő részesüljön a Szent Liturgiákon Krisztus testében és vérében.

Fotó: Lambert Attila

Szalontai Anikó/Magyar Kurír