„Az Eucharisztia nem a tökéletesek kiváltsága"

Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr, Püspök Urak, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Tudományos konferenciát tartunk az Eucharisztiáról. Készülünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Ez a szentség pedig Egyházunk hite szerint áldozat, lakoma és szent jelenlét. Krisztus adja értünk önmagát. Üdvösségünkért, szeretetből és az Atya iránti engedelmességből. Áldozata vérontás nélkül megújul, vagy pontosabban jelenvalóvá válik minden szentmisében. Egyszeri és egyetlen a keresztáldozat, de jelenléte a szentmisében meg-megújuló valóság. Hogyan történik mindez? - Felőlünk nézve, az emberek oldaláról tekintve nagy titok ez, igazi misztérium. Isten oldaláról nézve azonban nem jelent korlátot az idő. Az előbb és a később csak ebben a világban létezik. Isten élete maga az örökkévalóság. Öröktől születik a Fiú, örök főpap lesz. A földi létben, az időben vállalja a halált, áldozatának értéke azonban örök. Egyszer s mindenkorra lépett be a szentek szentjébe, mégpedig nem bakok és borjak vérével, hanem a saját vérével, és örök megváltást szerzett - ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvassuk (vö. Zsid 9,12).

2. De lakoma is az Eucharisztia: Krisztus valóságos testét és valóságos vérét vesszük magunkhoz. Ezt vallotta Szent Pál apostol. Ezt hitte szilárdan a római és a keleti egyház. „Aki halálos bűnben van és az Oltáriszentséget magához szeretné venni, annak bűnét szívből meg kell bánnia és az Egyház szabályai szerint meg kell tőlük szabadulnia, vagyis gyónnia kell"[1]. Boldog Suso Henrik költői szavakkal beszél a méltó szentáldozásról: még ha az emberben meglenne is „az összes angyal természetes becsületessége, az összes szent tisztasága és minden ember jótettei... még akkor is méltatlan lenne"[2]. Isten kegyelme tesz méltóvá minket a szentáldozásra a keresztség szentségében. Ha pedig keresztségünk után halálos bűnt követtünk el, a bűnbánat szentségében tisztít meg minket. Aki viszont bocsánatos bűnökkel küzd és megbánja azokat, annak a számára maga az Eucharisztia is megtisztulás és bőséges kegyelem forrása. Ahogyan Ferenc pápa is hangsúlyozza, az Eucharisztia nem a tökéletesek kiváltsága. Ezen a földön senki sem tökéletes, Isten irgalma folytán kaphatjuk vissza a kegyelmi állapotot a gyónásban, hogy újra szentáldozáshoz járulhassunk.

3. A hagyomány a tanítómesterünk, nem az emberi spekuláció. Puszta emberi értelmünk rányílik ugyan a végtelenre, vágyunk ugyan szívünk mélyén az Istenre, de saját erőnkből nem tudjuk sem felfedezni, sem megérteni létének gazdagságát. Ő az, aki szól hozzánk, ő az, aki kinyilatkoztatja nekünk mindazt, amit boldogságunk érdekében közölni akar velünk. Ha pedig hitünk kinyilatkoztatáson alapul, akkor az az igazi kérdés, hogy az eredethez, Krisztushoz és az apostolokhoz visszavezethető-e a hitbeli meggyőződésünk, mert ez az igazság ismertetőjegye. Éppen ezért az Eucharisztiában való szent jelenlét tartós megmaradását is bátran hisszük és valljuk. Nemcsak a szentáldozás pillanatában, hanem a szentmise után is valóságosan jelen van Krisztus az átváltoztatott szent színekben. Az ókori keresztények is vittek az Eucharisztiából a szentmise után a betegeknek és a foglyoknak. Félretették, megőrizték Krisztus testét, gyakran nemesfémből készült edényben, vagy később az oltár fölé akasztott, mívesen kidolgozott, galamb alakú szentségtartóban. Nemcsak tárolták azonban az Eucharisztiát, hanem imádták is. Már Szent Ambrus azt írja a IV. században, hogy az átváltoztatás után imádjuk, majd magunkhoz vesszük az Urat. Ez tehát az egy igaz Isten méltó imádása lélekben és igazságban.

A keleti és a nyugati egyház már az ókorban is ismerte az előszenteltek liturgiáját. A nagyböjt bizonyos hétköznapjain nem végeztek szentmisét, de liturgikus könyörgéseket tartottak, és utána a korábbi napokon átváltoztatott Oltáriszentséget vették magukhoz. A latin egyházban is ezt az ősi szokást őrzi a nagypéntek liturgiája, amikor szentmisét nem tartunk, de a szentáldozásra van lehetőség. Őrizzük tehát és imádjuk az Oltáriszentséget. A szentségimádás pedig manapság fellendülőben van az egész világon. A több órás szentségimádás Európától Amerikáig újra terjed sok plébánián. Nem Isten dicsősége lesz nagyobb a mi dicséretünkkel, de különleges jelenlétének kisugárzása járja át az életünket. Új, szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben.

4. Isten mindenütt jelen van. Egyszerre van túl az időn és a téren, túl a világon, és egyszerre van benne az anyagvilág mélységeiben. Ő valóban mindenek fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van - ahogyan Szent Pál apostol mondja (vö. Ef 4,6). De képes arra is, hogy egyszersmind különleges, intenzívebb módon legyen jelen az Eucharisztiában. A világ teremtője és alkotója, fenntartója és kormányzója művészként képes játszani a lét egész skáláján. Jó tudni, hogy külön a mi számunkra, emberek számára, a nekünk legjobban megfelelő módon akar jelen lenni. Így akar közel állni hozzánk az Eucharisztiában.

5. De az Eucharisztia elsődlegesen magát a hálaadást, a szentmise ünneplését jelenti. Ez Krisztus és az egész Egyház cselekménye. Benne a püspök vagy a pap Krisztus személyében cselekszik. A szentmise tehát papságunk alapja és erőforrása is. Az eucharisztikus ünneplésben jelenik meg teljes gazdagságában maga az Egyház, amelyről valljuk, hogy Krisztus titokzatos Teste. Kérjük a mai szentmisében, hogy a mostani konferencia és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lelki megújulás forrása legyen Egyházunk és az egész világ számára. Ámen.

[1] F. Holböck , A legszenttebb Oltáriszentség és a szentek. Az Eucharisztia szentjei az egyháztörténelem elmúlt századai során, Budapest 2012, 175; vö. Boldog Suso Henrik, A bölcsesség könyvecskéje 300, 21 sköv.

[2] Holböck uo., Boldog Suso Henrik, A bölcsesség könyvecskéje 301,4 sköv.