„Nekem adva van a bizonyosság"

Kemény éve volt tavaly a színészeknek, ez alól pedig Kubik Anna sem kivétel – derül ki a NEK podcastjának szilveszterkor rögzített adásából. A Kossuth-díjas színésznő a műsorban elmeséli, 2020-ban hogyan húzta keresztül a számításaikat a vírus háromszor is. „Az öreg hölgy látogatása bemutatója előtt két héttel küldtek haza minket először, március 15-én. Nyáron újra próbálni kezdtünk, akkor is megszakadt a folyamat. Aztán ősszel is.” Akkor egyetlen nappal a bemutató előtt küldték őket haza.

Debrecenben volt az egyetlen előadás, Az ajtó, amelyben közönség elé állhatott a rendkívüli 2020-as évben. „Maszkban, egymástól távol ültek az emberek. Mintha egy erdőben lennék éjjel, ahol a vadak szeme csillog.”

Kubik Anna ennek ellenére sem volt tétlen. Naponta zoom-próbákat tartottak, a közönség pedig annyi mindent kért, hogy egy szabad délutánja nem volt. Hol egy videót, hol egy versfelvételt. A művésznő 350 oldalas könyvet is felolvasott vakoknak – a telefonjára.

„Nem maradtunk munka nélkül. Pénz nélkül igen.”

Az adás persze nem a vírushelyzetről szól, hanem a művésznőről és az ő hitéről. Megelevenedik Ősi, a kicsi falu, ahol felnőtt, s amely számára a világ közepe. A hitbe is beleszületett ott, de a mesékbe, a játékokba is. Fantáziája is ott bontakozhatott ki: az emberektől kapott mesékből és az emberekkel játszott játékokból.

Kubik Anna élete szép példája annak, hogy nem muszáj elit környezetbe születni ahhoz, hogy valaki országos megbecsültségre tegyen szert. Legalábbis arra példa, hogy egykor nem volt muszáj. A művésznő édesapja 12. gyerekként született, szó nem lehetett róla, hogy taníttassák – bányász lett. A németországi hadifogságból hazaérve az apa amatőr színházi előadásokra járt, ahogy más fiatalok is: Ősiben az újjáépítésnél erre is figyeltek, hogy legyen helye a színjátszásnak. Ott, a színpadon ismerkedett meg Kubik Anna édesapja és édesanyja.

Az apa részt vett az ’56-os forradalomban, de nem engedte felakasztatni a párttitkárt – pedig igény lett volna rá. Ez lehet az oka, hogy a megtorlás elkerülte, megmenekült, de számára csupán a bányászlét volt a perspektíva. Meg a párttagság. Ahogy úttörősködni is muszáj volt akkoriban – emlékszik Kubik Anna. „Hogy mérgezték gyermekkorunktól kezdve az életünket!” A pajtások megfigyelése – ilyen parancsok voltak a kis úttörőfüzetben. „Csak később jön rá az ember, hogy milyen szellemi kútmérgezés volt ez. Mi akkor csak azt éreztük belőle, hogy együtt vagyunk, játszunk.”

A városi létet Székesfehérváron, a gimnáziumban szokta meg. S noha nem vették fel elsőre a Színművészetire, ott nagyon sok mindent kapott, szerette a mestereit. „Az történt akkor is, ami most történik. Egy csapat lapátra tette őket” – fogalmaz a művésznő. Kazimir Károlyt, Ádám Ottót „szépen” nyugdíjazták. „Ugyanaz a csapat, amely ezt végrehajtotta akkor, most nem tűri, amikor ez velük történik” – utal a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vidnyánszky Attila vezette átvételére Kubik.

„Nem politikai aktivistákat kell ott képezni, szakmát kell tanítani” – ismétli a művésznő a jól ismert érvet. Ő is úgy látja tehát: változtatni, modernizálni kell a Színművészetin. Kubik Anna szerint amikor ő tanult, az akkor még főiskolai státuszú intézményben még valódi liberális szellem uralkodott. Szerinte nem úgy, mint ma. „Konzervatívként is liberálisabb vagyok, mint az annak mondottak. Nyitott vagyok, szeretettel viszonyulok a legtávolabbi emberhez is – ezt viszont nem kapom vissza.”

Kubik Anna elmondása szerint az ő mesterei tehát még a régi liberalizmust képviselték: nem kellett akkoriban belterjes körhöz tartozni, egy kis faluból is bekerülhetett a Színművészetire. Kazimirtől rengeteg biztatást is kapott, de osztálytársaitól is – például Bubik Istvántól: „Nagyon sokat nyitott rajtam és a gondolkodásomon.”

Első félévben azért rezgett a léc. Majdnem kirúgták. Annyira félénk volt, hogy a vizsgán a meleg levegő jött csak ki a torkán. Mégis maradhatott, év végén pedig már Ádám Ottótól kapott biztatást a vizsgán: Bravó! – kiabálta a tanár. Ez elég szokatlan volt akkor is, meg is jött Kubik Anna bátorsága – és elindult a karrierje, amely százharminc színpadi főszerepbe, filmekbe, rádiójátékokba és díjakba torkollt.

„Ma már ennyi feladatot nem kaphat a színész. Celebeket bámul az ország. Buta celebeket. Hálás vagyok, hogy nem ma kell kezdenem a pályát. Akkor nem lenne ilyen változatos” – mondja, hozzátéve: a kereskedelmi televíziók megjelenésével megcsappant a színészek hatása. Ezért is kellene átalakítani a Színművészetit – megváltoztak a csatornák, a média.

A művésznő számára ugyanis a színészet ma is küldetés:

„Ma is sokkal kevesebb képességem van a pályához, mint amennyi mondandóm.”

A küldetés jelleg pedig az Advent a Hargitán 1986-os, legendás bemutatójával vált számára is egyértelművé. Sütő András darabja meghatározta az életét. De nem csak neki és nem is csupán az „Aranycsapatnak” – Sütő nevezte így a bemutató társulatát –, a nézők életét is. 1985-ben küldte el a darabot Sütő a Nemzeti Színháznak, Kubik Anna pedig végigsírta, ahogy olvasta. Rádöbbent: mit sem tud a határon túli magyarokról. A Dunántúlon nem beszéltek erről, amúgy is tabu volt a téma a Kádár-korban.

Elindultak hát barátokkal egy erdélyi túrára, hogy lássák a Hargitát. „Azt a darabot enélkül nem lehet eljátszani.” Sütővel is találkoztak, a kertben beszélgettek, hogy a lehallgató készülékek ne tudják fogni a hangjukat. Már próbálták a színművet, amikor a Nemzeti igazgatója behívatta őket: a román jogvédő hivatal nem járul hozzá, hogy magyar színpadon játsszák. „Olyan felzúdulást keltett bennünk ez a tiltás, hogy elhatároztuk, eljátsszuk minden este. Az emberek pedig szökdöstek be a próbákra, a végén már teltház volt. A Tiszatájban megjelent aztán a teljes színdarab, ekkor már a Központi Bizottság tárgyalta az ügyet, a két ország diplomatái jöttek-mentek. Januárban aztán engedélyezték a bemutatót. Az a január másodika pedig tüntetéssé fajult. A 650 helyre 1200 ember nyomult be. Aki nem jutott be, az sem ment haza: az emberek ott maradtak az utcán, hiába hívtak rájuk rendőrt, egy tanárnő pedig kint a hóban felolvasta a tömegnek a darabot.

„Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral azt találtuk ki, hogy nem hajolunk meg, tiltakozásul azért, mert az írót nem engedték át Magyarországra, a saját premierjére. Álltunk, a közönség is állt, farkasszemet néztünk egymással, mindenki sírt. Éreztük, hogy tabu dőlt le aznap este.” Ilyenre nem volt példa egy nemzedék életében: Tamási Áront negyven éve nem játszottak akkor már. „Keserves sóhaj az a darab. Szokatlan volt játszani is. Módot adott arra, hogy a székelységről szó essen, mégsem mese volt ez, hiszen nem lett jó a vége.”

Kubik Anna kétszázszor játszotta a darab Árvai Rékáját, s mindegyik alkalom ünnep volt. A rendszerváltás előszele.

A művésznő azonban nem csak a felemelő élményekről beszélt a NEK podcastjában. A mélypontokról, a tragédiákról is. Két szerelemről, amelyeknek a hirtelen halál vetett véget. Bubik Istvánról és Selmeczi Rolandról van szó.

„Kap az ember a szenvedéssel valami pluszt. Titkok sejlenek fel. Örökké válnak történetek, kapcsolatok, a szeretet, amely mindenen átível. Az megmarad. Azt nem veszíti el az ember a szeretett személy halálával. Katolikusként azt mondja az ember, hogy az örök élet bizonyossága ez. Ezek a szerelmek már nem múlnak el. Ha mindez nem történik meg, lehet, hogy idővel elhalványultak volna.”

Már ebből is látható, hogy Kubik Annának sokat jelent a hit. Sőt, még annál is többet.

„Mindent. Mindenen átsegít. Nem is nagyon tudok róla beszélni. Az ember nem tudja megfogalmazni az éltető közegét. Sokan sokat kételkednek, nekem adva van a bizonyosság. A biztos alap. Ettől vagyok életben, ettől működöm. A hit éltet, de több még az oxigénnél is, hiszen tovább tart, mint a földi élet.”

Ez persze nem jelenti, hogy a hívő hibátlan. „Nem vagyok szent, vannak hibáim, de törekedni mindig lehet a jóra. A hívő embert talán ez különbözteti meg a nem hívőtől – ez az állandó törekvés. És még valami: a megbocsátás képessége. Nagyon fontos, hogy azt minél többen gyakoroljuk – üzeni a NEK podcastja által Kubik Anna minden hallgatónak.

Az adást ITT hallgathatják meg!

Fotó: Ambrus Marcsi