Ő és én – Isten és ember

A XXI. században, a technológia és a tudomány világában nehéz nyilvánosan megvallani istenhitünket. Nehéz elmondani másoknak, hogy olyasvalakiben hiszünk, akit nem látunk, viszont erről a láthatatlanról mégis van tapasztalatunk, hiszen Isten mindig is velünk volt és van. Ezért aztán különösen nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ország-világ elé kiálljon és vallomást tegyen Róla.

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) szervezői mégis találtak 52 olyan magyar embert, aki ezt meg merte tenni. 2019 karácsonyán Ő és én címmel sorozat indult a tanúságtevők vallomásával. Zsuffa Tünde sajtófőnök elmondása szerint elsősorban olyan embereket kerestek, akiknek a hitre jutása, Istennel való kapcsolata másokban is elindíthat valamit. Fontos szempont volt az is, hogy ne csupán közszereplőket szólaltassanak meg, mert úgy gondolták, a közönség könnyebben tud azonosulni olyan tanúságtevőkkel, akik a lehető legjobb értelemben vett átlagemberek.

A tanúságtevők legbensőbb és legféltettebb titkaikat osztják meg velünk és az egész országgal. Olyan titkokat, amiket talán korábban még a családtagjaiknak sem árultak el. Ezekben a történetekben egyetlen közös pont van: Isten. Többnyire megrázó történeteket hallunk, de vannak olyanok is, amelyek elsősorban az életörömről szólnak.

Az első tíz részben megszólal egy paralimpikon, aki öngyilkos akart lenni, amire utólag így gondol: „Gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek az élettel”. Elmeséli nekünk, miért érzi azt, hogy „nem ő cipeli a keresztet, hanem a kereszt cipeli őt”, és hogyan lett belőle sok nehézség után boldog anya és feleség. Beszél nekünk egy elítélt vállalkozó, aki szerint „sehol nincs olyan közel az Isten, mint a börtönben”, ahol sokkal szabadabbnak érzi magát, mint korábban odakint, ahol csak a pénz és az élet élvezetének a hajhászása foglalkoztatta. Hasonlóan fogalmaz egy másik üzletember, aki szerint a hit döntés kérdése, a kétkedés pedig jót tesz, mert akkor mélyére áshatunk a gondolatainknak. Az '50-es években három évet rabságban töltő karmelita apáca így fogalmaz: „Cellám olyan volt, mint a mennyország”, ugyanakkor megvallja a szenvedések okozta elbizonytalanodását is. Egy apa nélkül felnőtt kamasz műkorcsolyázó elmondja, miért jó imádkozni, és meggyőződéssel vallja, hogy ha elég akaratot és hitet fektet a munkájába, akkor bármi lehetséges. Egy tizenöt éve hajléktalanként a Szent István-bazilika előtt bedrogozva kiabáló, ma már boldog családapaként élő és segítőként dolgozó férfi szerint az imádság olyan, mintha ajtót nyitnánk valakinek, aki meghallgat. Egy tudós megvallja, hogy szerinte a hit erősebb és bizonyosabb, mint a tudomány. Megismerhetjük egy mentőorvos történetét, aki naponta szembesül a halállal, és aki elismeri, hogy nem mindig érti, de tudja: a szenvedés megfér a tökéletességgel, a kérdés az, hogy mi mit kezdünk vele. Az ultramaraton futó szerint a futás monotonitása „nincs messze a rózsafüzértől, mindkettő lelki karbantartás”. A terapeuta szerint az „ember gyertya, Isten pedig a kanóc; ha van benned kanóc, ember vagy, ha megkapod a fényt, világítasz. Istenhez mindenki odafér, csak lépni kell egyet és kitárni a kezed.”

Az eddig megjelent 10 tanúságtétel itt látható:

Dani Gyöngyi, paralimpikon

Sándor József Csaba, fogvatartott

Szita Irén, szerzetes

Berei Pepe, műkorcsolyázó

Bíró Csaba, gazdálkodó

Lőw András, ultramaratonista

Lázár Kovács Ákos

Dr. Vargha Lili, mentőorvos

Wortmann Ádám, üzletember

Zöldy Pál, szociálpedagógus