A tétovaságtól az úrvacsora Jézus-valóságáig

„Az egyház alapvető funkcióihoz tartozik az úrvacsora, és nagyon sok ember igazából tétova ezzel kapcsolatban, hogy mit is jelent az úrvacsorával való élés gyakorlata. Ebben szeretnénk segíteni, akár az egyéni úrvacsora vételével a kórházban fekvők és más betegek számára, illetve egyéni lelki gondozás során, adott esetben személyes gyónást követően. De az istentisztelet közösségében is” - többek között erről is beszélt az InfoRádiónak nyilatkozva Fabiny Tamás. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke elmondta, azért hirdették meg 2020-ra az Úrvacsora évét, hogy közelebb hozzák az emberekhez az Úrvacsora szentségét.

Az elnök-püspök kifejtette, hogy milyen összefüggés lehet a Magyarországi Evangélikus Egyház Úrvacsora éve és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus között, miszerint „Bevallottan a katolikusok egész éves rendezvénysorozatához kapcsolódva, semmiképp nem szembemenve azzal, ökumenikus gondolkodással szeretnénk segíteni abban, hogy ez esemény legyen az egész országban, saját híveinket, a protestánsokat szeretnénk abban segíteni, hogy tudják, mi az az úrvacsora az evangélikus tanítás szerint.”

Fabiny Tamás tehát nem hagyott kétséget afelől, hogy az evangélikusok Úrvacsora éve csupán „véletlenül” lett éppen 2020, vagy tudatosan, és mint ilyen, kapcsolódik-e az Eucharisztikus Kongresszushoz. Mi lehet a felekezetek közötti megértés és közeledés igényének magasabb szintje, mint ez az eucharisztia/úrvacsora együttállása az idei évre? Aminél jobb apropót nehezen lehetne találni ahhoz, hogy miként tartoztam hívő létemre én is aközé a nagyon sok ember közé, akik - Fabiny Tamás szavaival élve – tétovák az úrvacsorával kapcsolatban.

Mivel egy nagyszabású világeseményről van szó, és egyre gyakrabban hangzik el, látjuk, olvassuk, hogy Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, vélhetően sokan vannak, akik nem tudják pontosan, hogy mit jelent az eucharisztia.

Mit tesz ilyenkor a 21. század embere, ha valaminek szeretne utána nézi? Pontosan, így van: beüti a szót az internetes keresőbe, ami pedig nagyon nagy valószínűséggel kiadja a Wikipedia vonatkozó szócikkét. Ezek szerint – ismereteim szerint a valóságot jól lefedve – „Az eucharisztia (avagy úrvacsora) görög eredetű szó (az eu - jó és a kharisz - kegyelem, kegyelmi adomány szavakból) keresztény szertartás, amelyen Jézusnak a kenyérről és borról az utolsó vacsorán mondott szavait és ottani cselekedeteit ismétlik meg liturgikus módon. Az eucharisztiát/úrvacsorát minden keresztény felekezet (a maga teológiai nézeteinek megfelelően) szentségnek tekinti.”

Régebben, amikor még csak nagyritkán mentem el templomba, és éppen úrvacsora volt, meg sem fordult a fejemben, hogy én is éljek ezzel a lehetőséggel. Mert úgy voltam vele, azt sem tudom, pontosan mit kell csinálni, mit kell mondani, egyáltalán az egész miért jó nekem, azon kívül, hogy az ostya állítólag Krisztus teste, a bor pedig a vére.

Egy ismerősöm egyszer szóvá is tette, hogy miért nem veszek úrvacsorát, hiszen mint konfirmált evangélikus, megtehetném. Kicsit zavarban voltam, de tényleg csak egy kicsit, megvontam a vállam, talán valamit szóban is odaböktem, de akkor semmilyen formában nem vettem magamhoz a Megváltó testét és vérét, pont jól elvoltam a hátsó sorok egyikében.

Hitem gyakorlásában aztán jelentős fordulatot jelentett, amikor elkezdtem rendszeresen istentiszteletre járni. Az úrvacsorai alkalmaktól azonban picit még mindig zavarban éreztem magam. Mert hiányérzetem volt. Nem éltem át a szertartás jelentőségét, magát a szentséget, Jézust, egyszerűen csak tettem, amit a körülöttem álló testvéreim is. Ostya; bor; áldás; aztán vissza a helyemre; záróének; Erős vár a mi Istenünk és kézfogás a lelkésszel; aztán irány haza.

Ez így volt egészen január 5-éig. Ezen a vasárnapon valami történt. Isten biztosan tudja, hogy miért, de ekkor végre teljes valóságként élhettem meg azt, hogy a magamhoz vett ostya Jézus teste, a bor pedig az ő vére. Nem tudom, mit csináltam máshogy, mint addig, de ha valamit nem akarok, akkor éppen tudni. Mert minek tudni azt, amit ilyen erővel érez az ember. Ez a találkozás Jézussal, ez a könnyekig megható élénk élmény maga volt a valóság, az isteni bizonyosság.

Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és Úrvacsora éve 2020. Most még nem tudni, ez az év később majd milyen jelentőséggel kerül az egyháztörténelem lapjaira, az azonban már most jól érezhető, hogy az ökumené jelentős és fontos tartalommal gazdagodik.

Ezt öntötte nagyon szép gondolatokba Csűry Csaba teológus, aki görögkatolikus vallásúként látja el a titkári teendőket Fabiny Tamás elnök-püspök mellett. A Szoljbeapapnak.blog.hu-nak nyilatkozva Csűry Csaba azt mondta, „A történelem vihara egyházainkat elszakította egymástól és több száz év ellenségeskedést vetett közénk. Luther Márton szándékában soha nem állt egy új egyháztest létrehozása, nem reformátor, hanem reformer akart lenni, a katolikus egyház megújítója. Véleményem szerint, ha Luther ma élne, nagy megelégedéssel tekintene az egyházra, hiszen azok a problémák, amelyeket több mint ötszáz éve fölvetett, megszűntek, tehát joggal gondolhatnánk, hogy az egyházak közötti akadályok is feloldódtak. (…) A XXI. századot egyházi szempontból akár tematizálhatnánk is az ökumené századának. Soha máskor nem fogalmazódott még meg annyira az igény az eucharisztikus közösségre, mint ebben az időszakban. Az egység alapvető feltételeit nem a teológusi dialógusban, hanem a mindennapi életben kell teljesíteni, ami aztán hatással lesz a teológiai párbeszéd irányára is. Ahol az ökumenikus alkalmak nem csak kötelező udvariasságok, hanem valóban élő találkozások, ott meg tudják alapozni azt a testvéri együttműködést, amely az egyház valódi egységét szolgálja. Az egységre való törekvés a keresztény ember számára nem fakultatív, hanem jézusi parancs (Jn 17,21), amihez ragaszkodni kell.”

Ámen!