Zenei improvizációba csomagolt imádság

Ha jazz, akkor mindenkinek eszébe jut Louis Armstrong, a trombita, a szaxofon, az afro-amerikai folklór vagy New Orleans. A jazz a feketék egyik régmúlt és nehéz időszakának az önkifejezési eszköze volt. A zenei stílus máig is megőrizte ezt a karakterét: kiváló eszköz a személyes érzések, gondolatok kifejezésére. Jellegzetessége az improvizáció, aminek a szabadsága az alábbi beszélgetést is jellemezte.

Gyárfás István, becenevén Gyafi villamos üzemmérnökként végzett, de már akkor tudta, hogy kreativitása előbb-utóbb a zenei pálya irányába tereli. Ehhez az „alapkőletételt” korai hegedű-tanulmányai adták, majd középiskolás időszakában gitározni kezdett, ami az igazi szerelmet és egyben a jazz műfajában való elköteleződést is jelentette. Gyafi máig is az egyik legnépszerűbb hazai jazzgitáros és iskolai zenetanár, nem utolsó sorban pedig keresztény, hitét gyakorló ember.

A nemrég befejeződött második KAZETTA tábor – ami a katolikus könnyűzene megújítását tűzte zászlajára – egyik zenetanáraként is ismert Gyafi személyes gondolatait osztotta meg velünk.

Hogyan látod a könnyűzene egyházi berkekben való jelenlétét?

Tapasztalatom szerint keresztény körökben nagy igény van arra, hogy növekedjen a tudás a „modern” egyházi könnyűzenével kapcsolatban. Erős szintézisben van a mai popzenével, de ahogy a fiataloktól nem várható el, hogy 16. századi nyelvezettel beszéljenek, ugyanez a zenélésre is igaz. Lehet, hogy egy mai hangvételben jobban megtalálják magukat és Istent, legyen az akár beat, pop vagy funky, amelyek számos vetületével már találkozhatunk a katolikus könnyűzenében. Amikor megtértem, és találkoztam a gyülekezetem zenei nyelvezetével, nagyon megörültem, mert hozzám szólt Nem volt idegen. Egy zenei evangelizálás során mai nyelven jobban el lehet érni az embereket. Természetesen egy gregorián is alkalmas lehet, de talán az utca embere nyitottabb a modernebb stílusokra.

A magas szintű szakmai tudásodat hogyan integrálod a keresztény, egyházi zenélésbe?

A gyülekezetemben dicsőítésvezető is vagyok, alapvetően amerikai gyökerű zenéket éneklünk. Számomra természetes, hogy itt is próbálom képviselni a zenei szakmaiságot. Ahogy a jazz-nek megvannak a saját keretei, úgy a keresztény könnyűzenének is. A szabályok jelenléte – hisz egy focipálya széle is fel van festve – nagyon fontos. Például adott hangszereket úgy és olyan stílusokban szólaltassunk meg, amelyekre azok lehetőséget adnak! A stílusismeret hiánya váltja ki gyakran azokat az ellenérzéseket, amelyek az egyházon belüli könnyűzenét érik. De azt tapasztalom, hogy a tradicionális egyházban is egyre nagyobb az igény a szabadságra, a „mai hangokra”. Ami régen ördögtől valónak számított (pl. az elektromos gitár, a dob vagy a szűkített kvint), az ma már bátran felhasználható. Jó vagy rossz módon-e, az a szíven múlik. A lényeg a szív, Isten ezt nézi!

A jazz műfajának jellemzői mennyire érhetők tetten zenei szolgálatod során?

Amikor közösségben, imaalkalmakon zenélek, nem kimondottan jazz-t játszom, bár átszüremkednek annak bizonyos jellegzetességei. Ilyen például a szabadság és az improvizáció. Ez utóbbi leginkább akkor kerül képbe, amikor a megírt dallam már kevés. Más, amikor egy előre megírt zsoltárral imádkozom, és más, amikor saját szavakkal. Élek a szabadság lehetőségével. A zenében is ezt teszem. A hangszereléseimnél például gyakorta hagyok helyet hangszeres megnyilvánulásoknak. Szerepük nagyon fontos. Hiszek abban, hogy az ima során nem csak az a cél, hogy csak mi mondjuk a magunkét, hanem az is, hogy meghallgassuk Isten válaszát. Ekkor nagy szerepet kap az olyan zenei közeg, ami érzékeny, és bármit megenged. Ha túltoljuk a hangszerelést, esélyeket veszíthetünk az Istennel való szorosabb találkozásra.

Hogyan próbálod átadni ezt a fiataloknak?

A táborban az egyéni órákon inkább a tanári mivoltom erőteljesebb, mint a zenészi, ekkor egy adott tanuló aktuális tudásához igazított impulzusokat próbálok adni. Perspektívákat keresek a számukra, amelyekből hosszú távon tudnak építkezni. A fiatalokban vágy és éhség van arra, hogy fejlődjenek. Fontos is az egyéni tanulás, az eszköztárak és karakterek csiszolása, gazdagítása. Skálák, szólótechnikai elemek, pengetések fejlesztése, tehát az, hogy a saját hangszeren minél nagyobb tudás halmozódjon fel. A következő lépés a gyakorlatban való alkalmazás. A zenekari gyakorlatok során tanulunk meg együtt játszani. Fontosak a játékszabályok és az adott „posztok” gyakorlása, ki mit csinál. Ismerjük meg a saját hangszerünk szerepét! De az egyik legfontosabb, hogy csendben is tudjunk lenni! Gyakori jelenség templomokban, zenekaroknál a „kolbásztöltés”, amikor párás szemmel mindenki belead apait-anyait, és tépi a húrokat megállás nélkül. A jó zenében vannak szünetek, és bizonyos hangszereknek van „pihenőideje”. A jó zene lélegzik. A megfelelő hangszerelések a dalok mondanivalóját is hangsúlyosabbá, hatásosabbá teszik. Ha ezek megvannak, működnek a dolgok, és ezt egyaránt érzi belülről a zenélő, és kívülről a hallgató. A tanár (vezető) feladata, hogy „gyomláljon”. Az egyéni megnyilvánulásokat úgy helyezze el a zenekarban, hogy azok ne nyomják el egymást. Ha az első pillanattól fogva mindenki játszik, nem lesz lehetőség az építkezésre, ami pedig a zene „drámájában” nagyon fontos.

A személyes imaéletedben megjelenik a muzikalitásod, zeneszereteted?

Igen, leginkább a dalszerzésben. Gyakran zsoltárokat zenésítek meg, a számomra legkifejezőbbeket az engem leginkább megérintő dallamvilággal. Ahogy a zsoltárok is eredetileg zenei művek, és szerzőik a szívüket tették bele, én is hasonlóan szeretném. Amikor eszembe jut valami, ihletet kapok, leemelem a hangszert és játszani kezdek. Így próbálom megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet. Egy barátom szerint a zene a legmagasabb szintű ima. Ha megnézzük a Bibliát, Dávidot, a zenéhez kötött prófétálásokat, nem tudom cáfolni. A zene olyat tud, amit a szó nem.

Kifejezed hitedet, Istenkapcsolatodat a fellépéseid során is?

Igyekszem minden pillanatban Istennel élni, így a koncerteken és a dicsőítések során egyaránt magamat adom. Régen nem választom már szét a kettőt. A zene egy olyan csatorna, egy olyan összetett nyelv, amelyen keresztül az ember a szívének a kincseit tudja továbbadni másoknak. Egy szívem van, és ugyanazt viszem a fellépésre és a dicsőítésre is. De én alapvetően Istennek szeretnék tetszeni, nem az embereknek.

Fotó: Mészáros Gábor

NEK Titkárság