Ekler Luca: „Istennek nagyobb célja volt velem”

A sport már gyerekként is a mindennapjaid része volt?

Kimondottan sportos családból származom, amikor éppen nem edzésre mentünk, akkor nagy családi kirándulásokat szerveztek a szüleim, akik maguk is sportoltak. Édesapám focizott és atletizált, édesanyám úszott és röplabdázott. Ennek köszönhető, hogy a három öcsém és én is kipróbáltunk mindenféle mozgásformát. A testvéreim vízilabdáznak, a két nagyobb első osztályban, a 10 éves öcsém ehhez még fiatal, de ő is versenyszerűen sportol már a korosztályában.

Úgy tűnik a víz mindenkihez közel áll a családban…

Ez így van, én is kipróbáltam az úszást, de valahogy nem tudtam annyira megszeretni. Számomra az első igazi nagy sportszerelem a tenisz volt, általános iskola 1. osztályában kezdtem, és a bénulásom után hagytam abba. Emellett pedig hegedűn is játszottam, így amikor stroke-ot kaptam, és jó darabig nem tudtam a kezemet használni, akkor mindkettőnek búcsút kellett intenem.

10 éves voltál ekkor. Hogy emlékszel vissza, milyen érzés volt kisgyerekként ilyen váratlanul egy teljesen új életbe csöppenni?

Gyerekként ezt valószínűleg egészen másképp éli meg az ember, mint felnőttként: nem azt éreztem, hogy mindent elvesztettem, sokkal inkább úgy voltam vele, hogy minél hamarabb szeretnék visszamenni a suliba a barátaim közé, elkezdeni újra sportolni. Csak ez lebegett a szemem előtt. 1 hónapot töltöttem kórházban, ahol a családom végig velem volt, nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna bent velem valaki, és bár mindenben segítettek, de nem úgy kezeltek, mintha én innentől egy egészen más gyerek lennék. Aztán a gyógyszeres, a fizikoterápiás és egyéb kezeléseknek köszönhetően egészen hamar visszatértek a mozgások a bal oldalamon, egyedül a kezemben és a vállamban maradt vissza kötöttség.

Mikor kezdtél újra sportolni?

1 év után kezdtem mindent elölről, emlékszem, hogy az első utam a trambulinba vezetett. (Nevet.) Aztán jött egy rövid útkeresés, kipróbáltam egy csomó mindent, mint például a röplabda, a foci, a torna. Végül apukámmal elmentem egy atlétika edzésre, ahol egyszerűen megfogott a légkör, jó volt ott lenni. Elkezdtem futni, és szó szerint azt éreztem, hogy repülök. Csodálatos érzés volt.

Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy profi sportoló légy?

Nagyon érdekes ez, ugyanis az orvosok nem ajánlották a versenyszerű sportot, de úgy fest, erre rácáfoltam. (Nevet.)

Elsőként épek közt kezdtél el sportolni. Miért váltottál később a parasportra?

11-12 éves koromban kezdtem el atletizálni, és akkoriban egyáltalán nem tudtam a parasportról, mondhatni nem is hallottam róla. A környezetemnek köszönhetően nem gondoltam magamra fogyatékosként, mégis, mikor a többiekkel versenyeztem, kicsit kilógtam a sorból. Olyan érzés volt, mintha lenne egy titkom, amiről senki nem tud. Ez az érzés sosem múlt el teljesen az épek között. Ráadásul ekkor már serdülő voltam, elkezdett zavarni, hogy a néhány évvel azelőtti stroke miatt más lettem, és nehezebb volt feldolgozni, hogy más vagyok. Aztán 2017 nyarán a tévében néztük az atlétikai világbajnokságot, és akkor láttam meg egy magyar ikerpárt, a Biacsi testvéreket, akik paraatléták, és felmerült bennem, hogy talán nekem is lenne lehetőségem velük versenyezni. Elindultam ezen az úton, ami egy hazai és nemzetközi vizsgálattal kezdődött, majd végül én is bekerültem a paraatlétika válogatottba és parasportoló lettem.

Miben érezted másnak a sportot a fogyatékosok között, mint amikor épekkel versenyeztél?

Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem, hazatértem. Rengeteg barátot szereztem, és valahogy az az örökös küzdelem, ami a saját elfogadásunkat jelenti, könnyebbé vált. Ráadásul vallásos családból származom, és azt hiszem, hogy a hitem is sokat segített a helyzetemen. Egyszerűen úgy érzem, hogy Istennek nagyobb célja volt velem. Több embernek tudok segíteni, azzal, hogy így, fogyatékosként élem az életem, és talán példát is mutathat másoknak. Nincs lehetetlen, csak magunkon kell felülkerekedni! Én minden verseny után felnézek az égre, és őszinte hálát érzek. A hit keretet ad az életemnek, ami egyben tart, hiszen egyfajta normát, erkölcsi iránymutatást kaptam általa, melyeknek köszönhetően tudom, hogy mi az, amit adott helyzetben megtennék és mi az, amit nem.

Hogyan kerültél kapcsolatba a NEK Önkéntes Programmal?

Egyrészt a már említett vallásos nevelésem miatt tudtam magáról az eseményről, és mivel volt rá példa korábban, hogy önkéntes koordinátorként szerepet vállaltam nagy nemzetközi eseményen, ezért úgy gondoltam, hogy erre is jelentkeznem kell. Már tavaly regisztráltam, amikor még 2020 szeptemberére volt betervezve a kongresszus, és bár idén úgy fest, hogy összecsúszik a tokiói paralimpiával, de mindenképp szeretném hírét vinni ennek az óriási rendezvénynek, és a mögötte dolgozó több ezer önkéntesnek. Régebben több ízben is megtapasztaltam már, hogy milyen csodálatos élmény, milyen másfajta érzés egy ilyen szolgálatot teljesíteni. Egészen új közösségbe kerül az ember, ahol mindenki nyitott és befogadó, itt is ugyanazt éreztem, amit azóta, mióta parasportoló vagyok: békét és lehetőségeket.

Említetted a paralimpiát. Tudjátok már, hogy a vírushelyzet miatt hogy alakul ez idén?

Azt tudjuk, hogy mindenképpen lesz, csak az a kérdés, hogy miként: hány kísérő jöhet velünk, lesznek-e nemzetközi nézők. Nekem addig még van egy Európa-bajnokságom, így egyelőre csak addig tervezek, de ha minden jól megy, akkor augusztus végén indulunk Tokióba…

Mindeközben egyébként jövőre végzel a Testnevelési Egyetem atlétikai edző mesterszakon. Épeket vagy fogyatékosokat szeretnél majd edzeni?

Szívem szerint integrált edzéseket tartanék, mert látom, hogy mennyit tud ez adni mindenkinek. Egyrészt a fogyatékos gyerkőcöknek, akiket segíthetnék abba, hogy elérjék az álmaikat, másrészt pedig az épeknek is meg tudnám mutatni, hogy micsoda szeretet, milyen megtartó energia tud kialakulni egy ilyen társaságban, amelyekből ők is csak meríthetnek. Én ma már büszkén vállalom, hogy ilyen vagyok, és örülök, ha az emberek érdeklődnek, szívesen válaszolok a kérdéseikre, mert hiszek abban, hogy az elfogadóbb társadalomhoz az út a megértésen át vezet.