A szentmise és a szentségimádás

Az eucharisztikus kongresszusra készülünk. Ennek egyik jele, hogy egyre több templomban újra megjelent a közös szentségimádás. Létrejött a „szentségimádás iskolája” elnevezésű képzés, amely az Istennek tetsző imádságra és szentségimádásra akarja megtanítani a katolikus keresztényeket.

Az Eucharisztia, mint szentség elsősorban és mindenekelőtt az Eucharisztia megünneplését jelenti, amelyhez hozzátartozik a szentáldozás. A szentáldozás révén erősödik a Krisztussal való egységünk és életközösségünk. Napjainkban az eucharisztikus lelkiség másik fontos jele és eszköze a szentségimádás. Jézus szentségi, de valóságos jelenlétéből következik, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Krisztusnak kijár a tiszteletnek az a formája, amit imádásnak szoktunk mondani, hiszen Őbenne, aki testi valóságában nekünk ajándékozza magát, egyben az Isten Fiával találkozunk (DH 1656; KEK 1378). Már Szent Ágoston is azt írja, hogy „senki sem eszi ezt a testet anélkül, hogy előbb ne imádná; és bűnt követnénk el, ha nem imádnánk” (Zsoltármagyarázat 98,9).

A II. Vatikáni Zsinat után kezdett háttérbe szorulni a szentségimádás, mert egyesek túlzottan azt hangsúlyozták, hogy a szentmise és a szentáldozás fontosabb, mint a megmaradó Eucharisztia és annak imádása, hiszen Jézus azt mondta: „vegyétek és egyétek”. Főként Nyugat-Európában vannak olyan helyi egyházak, egyházközségek, ahol szinte teljesen kihalt az Eucharisztia imádása. VI. Pál pápa a Mysterium fidei című körlevelében (1965) figyelmeztetett ennek a gondolkodásnak a veszélyeire, s ebben a dokumentumban összefoglalta a szentségimádással kapcsolatos katolikus tanítást.

A zsinat utáni tanítóhivatali megnyilatkozások főként azt tanítják, hogy a szentségimádásoknak egységben kell maradni a szentmisével, amely keresztény életünk forrása és csúcsa. Az Oltáriszentség szentmisén kívüli tiszteletét szabályozó szertartáskönyv hangsúlyozza, hogy „az Oltáriszentségnek a szentmiseáldozatban történő ünneplése az igazi eredete és célja annak a tiszteletnek, mellyel az Eucharisztiát a szentmisénk kívül is körülvesszük” (2. p.). A papoktól azt kéri: „ügyeljünk arra, hogy az ilyen szentségimádás alkalmával a legméltóságosabb Oltáriszentségnek a szentmisével való kapcsolata világosan kitűnjék” (uo.82).

„A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt – erre emlékeztet bennünket XVI Benedek pápa is, – „ugyanis csak az –imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket” (A szeretet szentsége, 66).

Az imádás és a méltó szentáldozás szempontja már a Trentói Zsinat 13. ülésének határozataiban is összefonódnak, de egységük csak a II. Vatikáni Zsinat utáni „Eucharisticum mysterium” (1967) kezdetű kongregációs utasításban lett legvilágosabban megfogalmazva. „Amikor a hívők az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust imádják, emlékezzenek arra, hogy ez az isteni jelenlét az áldozatból ered, és a szentségi és egyben lelki áldozás felé irányul” (50. p.). A szentségimádó lelkületet ki kell egészíteni a Jézussal a szentmisében egyesülni akaró áldozat bemutató lelkülettel.

A szentmise és a szentségimádás elválaszthatatlan kapcsolatát szem előtt tartva még a szentségkitételnél is kerüljünk el mindent, „ami elhomályosítaná Krisztus kívánságát, aki az Oltáriszentséget elsősorban azért rendelte, hogy nekünk táplálékunk, orvosságunk és vigaszunk legyen” (82.p.). Ezért van az, hogy mostanában az Oltáriszentséget, a díszes monstranciát már nem a régi főoltár fölött lévő trónusra szoktuk kihelyezni, hanem a szembemiséző oltárra. Ezáltal is lehet jelezni, hogy a szentségimádás ideális helye ugyanaz az oltár, amelyen ünnepeltük az Eucharisztiát.

Az elmúlt évszázadokban a szentségimádás főként a valóságos jelenlét megvallására szolgált, és arra, hogy imádási kötelezettségünket megadjuk a szentségi Jézusnak. A mai szentségimádásokban már egyéb szempontok kerülnek előtérbe. Például a szentségi Jézus jelenléte segít bennünket abban, hogy jobban tudjuk tudatosítani az Isten jelenlétét és közelségét. A szentségimádást azonban nem szabad csak úgy felfognunk, mint imádkozást Isten különleges jelenlétében. Igaz, hogy az Eucharisztiában az Isten Fiát imádjuk, de azt a Fiút, aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért emberré lett, szenvedett, meghalt és feltámadott, aki most az Atya jobbján ül és közbenjár értünk. Krisztus jelenléte az Eucharisztiában nem a Húsvét előtti Krisztusé, hanem a meghalt és feltámadt Üdvözítőé, vagyis eszkatológikus jelenlét. Mindnyájan tudjuk, hogy Isten mindenütt jelen van, de aki letérdel az Eucharisztia előtt, az a szentségi színek alatt jelenlévő Jézus Krisztust, megváltásunk misztériumát imádja, vele találkozik.

Dolhai Lajos/NEK Titkárság

Fotó: Ambrus Marcsi